Kérleeek!

Kérek mindenkit, hogy szavazzon rám itt:
http://alkonyat.gportal.hu/gindex.php?pg=33047257
Én vagyok Avis! Aki szavaz az írjon, és cserébe kérhet valamit! bármit! Nagyon fontos!
Előre is köszi.
Még egyszer, én vagyok AVIS!
Előre is köszi :)

Puszi: Alice
U.i.: Csatoltam a képet amit én csináltam :)

Kövess Twitteren!

A főblognak nincs sok értelme x'D. Nem igazán használom, nem nekem való, így inkább létrehoztam egy Twitter fiókot nektek. A blogos nevemet használom ott. Hírt kapsz twitteren: - ízelítők, hogy állok éppen, mikor lesz friss, friss fent van stb. Kövess Twitteren! :D
http://twitter.com/alicecarror
Alli :)

3. fejezet - Túl rossz

Hali :) Megjöttem. Most Kizzy helyett én írtam meg (Alice) a fejezetet. remélem bejön nektek, és kitisztult egy - két dolog. Puszi: Ali

3. fejezet

Túl rossz

Edward szemszög

Rosalie gondolatai kivételesen nem sekélyesek voltak, ami csak maga és a kis Barbie világa körül forog. Most a gondolatai főtémája egy lány volt. Az emberek átlagához képest túl fehér, túl sovány volt, és meglehetősen sok seb borította, az arca is elkínzott volt. Rose tisztában volt, hogy mi történik vele, de jól titkolta. Éles sikítás rázta meg a házat. Carlisle fejében rengeteg kérdés cikázott, de ami a legtöbbször előjött: Mi baja?
Közelebb mentem a nappalihoz. Ahogy benyitottam édes vér illata csapta meg az orromat. Istenem, életemben nem éreztem ilyen mámorító, csodás, bódító szagot. Kellett nekem, kellett a lány… Ha csak egy kicsit megkóstolnám, ártanék valakinek? De nem, a vámpír énemnek nem volt elég egy kis megkóstolás. Az egészet akartam, és most! A helyzetünket rontotta, hogy tele volt friss sebekkel, így még jobban éreztem és vágytam rá.
Agyamat furcsa köd lepte el, olyasmi mikor vadászok, csak intenzívebb, vágyakozóbb. Most! Fél másodperc alatt szeltem át a szobát, és a köztünk lévő távolságot. Közelebbről még ínycsiklandóbbnak tűnt, ahogy a nyakában pumpált a vér.
- Edward, szállj le róla! Közelébe ne menj! Tűnj innen! – hallottam a kétségbeesett parancsokat Rosalie-tól.
Most még jobban nem érdekelt, mint ahogyan általában. Most csak én és a vér voltam.
Hirtelen egy erős nyugtató hullámot kaptam, gondolom Jasper-től. Mérgesen nézett rám, ahogy egy pillanatra el tudtam szakadni a lány mámorító illatú nyakától. Jasper szeme is olyan éhesen villogott, mint az enyém, de koncentrált valamire, vagy inkább valakire. Újabb nyugtató hullámot kaptam, és az elég volt arra, hogy leálljak a lélegzetvétellel, és ezzel kitisztuljon annyira a fejem, hogy elviharozzak. Egy erős mozdulattal hátralöktem magam, és a falnak csapódtam, ami hangos reccsenéssel megadta magát és összetört alattam. Esme nem lesz boldog, hiszen most újítottuk fel a házat, de jobban fog örülni, mintha megöltem volna egy ártatlant. Felálltam, hátra sem néztem, és bevetettem magam az erdőbe, ami egyet jelentett a nyugalommal és a friss levegővel.
Utáltam a lányt. Utáltam az illatát, és legfőképpen magamat utáltam, hogy ezt tettem. Gyűlölni akartam, és gyűlöltem is azt a reakciót, amit kiváltott magamból? Sajnálni? – idegesen felnevettem a gondolaton. Nem, nem tudtam sajnálni jelen pillanatban csak magamat. Kétségkívül azért küldték, hogy tönkre tegye a létezésemet, ráadásul Rosalie kis kedvence lett. Fantasztikus! Talán jobban jártam volna, hogyha megölöm, mert úgy nem kellene évtizedeket várnom, hogy meghaljon.
Gyűlölni őt és az érzést…
De valamiért nem tudtam kiverni a fejemből üveges, rémült tekintetét, amit Rose fejében láttam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki bántotta őt…

Rosalie szemszög
Ennek a faragatlan, százéves kövületnek meg mi a jó fene baja van? Hogy lett volna képes bántani ezt a szegény, ártatlan lányt? Nem szenvedett még így is eleget? Jöjjön csak haza, majd megkapja a magáét, és abban nem lesz köszönet!
Megértem, hogy nehezen viselte el a vér szagát, de könyörgöm, Jasper elviselte, akkor neki meg miből tartott volna befogni azt a krumpli orrát, és elhúzni, ha már annyi tartása sincs, mint egy öt éves hisztis kislánynak, aki nem kapja meg a babáját? Ha?
Carlisle értetlenül meredt a romokra, amit az a tuskó hagyott maga után. Azért illett volna felsöpörni, ha már nem tud célzottan vetődni…
Ki vettem nevelő apám kezéből az injekciós tűt, amiben egy extra adag nyugtató volt. Ráfért. Sok ezerszer láttam már, Carlisle hogy csinálja, így gyerekjáték volt belé szúrni, és pont a vénájába adagolni a szert.
Isabella (a jogosítványában lévő név alapján tudtuk azonosítani) izmai felengedtek, ökle szétnyílt, és hangos szuszogása halkabbá vált. Bevált!
Végigsimítottam gubancos, barna haján.
- Emmett, Carlisle, Jasper kifelé! – mutattam az ajtóra, ha esetleg eltévednének és maradni akarnának.
- Most miért, Cica? – nézett rám szomorúan Emmett. Mindig akartam egy gyereket, de most jobban örültem volna egy férfinak, aki befogja és elmegy.
- Mert megfürdetjük Alice-szel! Tünés! – mordultam rájuk, már dühösebben. Se szó, se beszéd kitűztek. Így kell ezt csinálni!
- Rosalie, néha olyan kedves vagy – mondta szarkasztikusan Alice. Nem feleltem csak rámorogtam. Felsóhajtott. – Mondom…
Levettük Isabella elszakadt, sáros ruháit és ki is dobtuk őket. Ahogy láttam a méretünk egyforma, majd adunk neki valamit az én vagy Alice ruhái közül. Úgy is van elég…
Testét zúzódásuk borították, amibe belefért egy átlagos öklű férfi lenyomata. A hasfalán húzódó sebek közül már rengeteg begyógyult, de én így is tisztán láttam az elszíneződést, hál a vámpírlátásomnak.
Mikor elkezdtük lemosdatni (Alice fél pillanat alatt felsuhant vele a fürdőszobába), és a szappanos szivacs elhaladt egy sebe feledt, arca alig láthatóan megmozdult, és halkan felsóhajtott a fájdalomtól, gondolom.
Alice talált fehérneműt, farmert és egy pólót, pont a méretében. Felöltöztettük, megfésültük. Kicsivel jobban festett. Kicsivel.
Bevittem őt a hálószobánkba. Emmett az ágyon terpeszkedett, és mecset nézett. Rám emelte tekintetét. Kissé meglepődött mikor nem egyedül talált. Hová tette ez a fél marha a vámpír hallását? Szerinte nekem mióta ver a szívem?
„Kifelé” – tátogtam. Nem mert ellenkezni. Papucs.

Bella szemszög
Alig emlékszem valamire. Megérkeztem a repülőtérre, és nem volt kedvem kocsira költeni, így elindultam gyalog. Az emlékek fejbe csaptak, mint egy hatalmas, vörös tégla. Egyre jobban szippantottak magukba, és én hagytam magam. Nem érdekelt, hányszor estem el a füvön, és vágtam meg magam az aszfalton. Csak mentem előre, mint egy beprogramozott zombi.
Nem érdekelt, hogy az autók felcsapják az új ruhámat sárral. Temetni akartam a múltat. Valaki megállt. Alig láttam az arcát, már csak egy homályos képfolt. Annyit tudtam, és elég is volt: férfi. Mit akar tőlem? Hol vagyok? Ő küldte értem? Megtaláltak?
Egy éles sikítás rázta meg az erdőt, és bennem megszakadt valami. Szinte hallottam a reccsenést, ahogy a valóság összefolyt a rémálommal, és ahogy elengedtem az egyetlen szálat is, ami még a sekélyes felszínen tartott. Sodródtam. Majd egy angyal arca csúszott a képbe. Mézszőke haja volt, és arany szeme. Mosolygott, és nyugtatgatott, hogy rendben lesz minden. Tehát meghaltam? Ennyi volt? Én képes lennék elengedni a világot.
Bökések, egy harmincas pasi, aki tűvel közeledik. Nem láttam tisztán, olyan homályos minden. Mi történik velem? Mi az a szer?
Egy újabb fülsüketítő, kétségbeesett ordítás. Ki az? Miért zsibbadnak a végtagjaim?
Majd újabb arc. Ijesztőbb. Ő is férfi. Jóval fiatalabbnak tűnt, ha jól emlékszem. Úgy nézett rám, mint aki menten rám veti magát. Már hang sem fért ki a torkomon. Vártam az újabb női sikítást, de nem jött. A valóság és a múlt szélén táncoltam. Az angyalnak sikerült valamilyen szinten visszahoznia. Minek tette? Jól éreztem ott magam…
Majd egy csattanást egy bökés követte a kezembe. Éreztem, ahogyan valami hideg végig száguld az ereimben, és fokozatosan elzsibbasztja a testrészeimet. Ahogy elérte a nyakamat, ködöt küldött az amúgy is nehézkes agyamra. Örültem, mert végre beleugorhattam a szakadékba, és elnyelhetett az édes tudatlanság, ahol minden csak egy nagyon rossz álomnak tűnhet.
De nem menekültem itt sem. Visszacsöppentem a múlt ijesztő valóságába.
Túl rossz. Fáztam. Anyám keze mindig piszkos volt apám halála utáni években. Ételt szolgált fel egy forgalmas kis kávéházban, a főutcán. Csak megpróbálta a legjobbat nyújtani. Itt még iskolába járhattam, lehettek barátaim. Én boldog voltam, de én egyfolytában csak azt hallgattam tőle: túl rossz. Ez olyan butaság volt. Nem volt semmi sem rossz, de ő többre vágyott.
Most nekem olyan rossz. Bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy menjek sétálni egyet anyámmal, és elmondjam neki, felvilágosítsam arról a tényről, minden jó. Vagy apámmal, hogy szóljak, neki aznap ne menjen el, akkor még mindig élne, és megvédene. Itt hagyott, el sem búcsúzott, nem volt velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És anyám is! Ő csak dolgozott, miután kilépett a kávéházból. Újságíró lett, egy vállalatot hozott létre. Azt sem vette észre, hogy ellógom a különórákat, hogy rossz társaságba keveredjek, mert nem járhattam iskolába, mert megfosztott a barátaimtól. Csak védeni próbált, de azt sem vette észre, hogy „barátom” van, aki a véremet, pontosabban a pénzemet szívta. Aki bántott…
Most valóban még álmomban, vagy éppen a halálom szélén is anyám hangját hallom, ahogyan veszekszik: minden túl rossz.
Apám tenyere fent most éghet a bűntudattól, szétszakadt a családja. De apu, nézd a jó oldalát, van ruhánk és ételünk, csak éppen boldog nem vagyok, mert rosszra fordult minden, mikor egyedül hagytál minket…
Utálom a férfiakat. Utálom az érzést, amit kiváltanak belőlem: menekülni. Gyűlölöm magam, hogy nem tettem semmit, és fokról – fokra, mélyebbre süllyedtem.
Gyűlölni Őt, amiért ezt tette velem. Gyűlölni az érzést, és apámat, hogy megszülettem. Most valóban minden túl rossz...

2. fejezet - Nagy baj

Sziasztok! Itt Kizzy, most én írtam meg a fejezetemet, persze az eleje az még az, amit Alice írt ízelítő ként. Nos, remélem tetszik, nem írtam hozzá sokat, mert mostanában nem férek nagyon sokszor géphez. Jó olvasást! Puszi: Kizzy

2. fejezet - Nagy baj

Emmett Cullen szemszöge:

A rádiót egy régi slágereket játszó csatornára tekertem. A hangerőt a maximumra csavartam, amikor meghallottam az egyik kedvenc számomat. Az előadóval énekeltem. Reméltem, hogy senki nincs a közelben, mert az emberek elég furcsának találnák, hogy egy tizenéves kívülről fújja az ötvenes évek nagy slágereit. Ha meg is hallottak, így jártak. Aludjanak jól.

- A mackó neve Panda
illik bele a dalba
ha együtt az egész banda
kiabáld velünk, hogy: panda

Most figyeljetek gyerekek!
Panda panda
papanda papanda
pandada pandada
papandada-papanda-panda-panda-panda
papandada-papanda-panda-panda-pan.. mi a franc? - horkantam fel.
Az út szélén megláttam egy lányt. Üveges tekintettel bukdácsolt előre. Haja kócos volt, tele volt faágakkal, ruhái szakadtak és sárosak voltak, testét lila, kék és sárga foltok csúfították, és olyan hegek, ami az emberi szemnek már láthatatlan lenne, de én tisztán láttam. Mindennap látni ilyet. Nem kellett volna megsajnálnom, és erősen a dzsipem fékére taposnom, de megtettem. Volt valami elgyötört az arcában, hogy ha most nem állok meg, és nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, egy életen át előttem lebegne. És nekem nincs akkora mákom, hogy felejtsek, vagy, hogy meghaljak... A szörnyetegem csikorogva megállt, pontosan a lány mellett, aki éppen elbotlott, és elterült a pázsiton, az erdő szélén. körbenéztem. Az út teljesen kihalt volt. Még a rühes dögök sem csöveztek az erdőben.
- Hé, minden rendben? - pattantam ki az autóból, és sietősen melléléptem. Nem felelt, csak remegve nézett rám. Szeméből kicsordult egy - két könnycsepp, arca még fehérebb lett, és egész testében remegett. - Mi a baj? - tudakoltam, és felnyújtottam a karom, hogy felsegítsem.
- Ne érj hozzám! - sikította, és arrébb kúszott.
Nem értettem mi lelhette. Pár sikertelen próbálkozás után, hogy segítsek rajta, felmerült bennem a kérdés, hogy talán az a baja, hogy férfi vagyok. Rose mellett már sokat tapasztaltam a nők lelkivilágáról.
- Ne menj sehová, mindjárt felhívom a testvéremet - suttogtam a lánynak, aki nem felelt, csak erősen préselte össze az ajkát, ami cserepes volt, és sebes.
Elővettem az ezüst kis mobiltelefonomat, és villámgyorsan bepötyögtem Alice számát. "Szia, Alice vagyok, hagyj üzenetet a sípszó után, de ha nem hagysz tudni fogom ki vagy, és seggbe rúglak, hogy nem voltál képes üzit hagyni nekem. Tudni fogom ki voltál! Higgy nekem! Puszi" Francba motyogtam, majd megszólalt a sípszó. Nem volt kedvem Alice-val vitázni, ezért a kedvéért hagytam egy kedves üzenetet: "nagyon idegesítő vagy és kicsi!"
Nem volt más választásom, fel kell hívnom Rose-t. Három csörgés után felvette.
- Hallgatlak - szólt bele egyetlenem. Mindent elmeséltem neki a lányról, kivéve azt, hogy nem tudtam én megoldani a helyzetet, mert akkor egy létezésen át ezzel szekálna.
- Oldd meg, Emmett, nem érek rá!
- Tudom, szívem, hidd el megoldanám, csak itt a te női szakértelmedre van szükség. Hisz te jobban értheted mi történik itt - hízelegtem neki.
- Jól van - sóhajtotta. - Megyek. - azzal lecsapta a telefont. Bár nem kellett, mégis nagy levegőt vettem, majd kifújtam. megnyugodtam, hogy hamarosan segít nekem, és ennek a lánynak is valaki. Nem telt el 2-3 perc, már mellettem volt életem értelme. Először azt hittem, egyedül, de rögtön megláttam, hogy mellette van egy kis fekete hajú lény. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy Alicet is magával hurculta, aminek nagyon nem örültem, mert látszott rajta, hogy nagyon dühös, és biztos voltam benne, hogy azért, mert megzavarták vásárlás közben, mait a mellette lévő 4 szatyorból gondoltam. Természetesen ezek a "szatyrok" , csak egy eglszen "picit" volt nagyobb, mint az átlagos. Amint ezt megfigyeltem, rögtön elém ugrott, és pattogni kezdett.
- Mégis mi volt olyan fontos, hogy ide rángattál a bevásárló élményem közepén? Tudod te, hogy most mennyi mindenről lemaradhatok? - mondta morcosan, mire én a feje felett segítség kérő pillantásokat küldtem Cicámnak.
- Figyelj, Alice, szerintem ezt majd később megbeszélitek. Most inkább azzal törődjünk, hogy ez a nagy medve, miért hívott ide minket? - mondta, de sejtettem, hogy rájött, amint megtudja mit nem tudtam elintézni, szívatni fog.
- Miatta. - mutattam az ismeretlen lány felé. Ha lehetett addigra ár jobban remegett mint addig, de lehet, hogy jobban, mint életében bármikor.
- Értem. - mondta szerelmem. - Nos, Alice, tiéd a terep, hajrá, nézd meg mit csinál, aztán hadd menjek a dolgomra.
- Te ránéztél egyáltalán? - mondta Alice, enyhén meglepődve. - Szóval?
- Jó, Alice, ránéztem, de fogalmam sincs mi baja. Menj oda, és nézd meg. - utasította Törpillát.
- Megyek már, de lehetnél kisit kedvesebb is. - Azzal már ott is volt a lány mellett. Megfogta a vállát, de nem erősen, és mivel ekkor sem vette észre az ismeretlen, ezért picit megrázta.
- Hahó! - mondta halkan. A lány, nagyon lassan, hátranézett. Szemében látszódott mit érzett, de egyben ködös is volt a tekintete, így nem mindent lehetett kivenni belőle. A szeméből félelem, harag, csalódottság, szomorúság tükröződött, és még sok, ehhez hasonló érzelem, de azt már nem tudtam mik lehetnek. - A nevem Alice, hogy v..... - folytatta volna, de a lány hatalmasat sikított. Az én kis testvérem hátrahőkölt. Rosalie úgy tett, mint aki észre sem veszi, és így inkább a körmét piszkálta. Alicszel ekkor összenéztünk, de egyikünk sem tudta, mi tévők lehetnénk. Végül egy gyors lépéssel Alice odament Rosehoz.
- Kérlek, Rose, segíts! Nem tudom mit csinálhatnék vele, de mostmár muszáj rajta segítenünk. - mondta, én meg megerősítés képen, bólogattam.
- Jól van, jól van, csak ne tedd tönkre a ruhámat! - mondta, és miközben szépen lassan elindult az ember felé, mormogott magában valami olyasmit, hogy hogy csinálhatjuk ezt vele. Mikor a lány előtt állt, alaposabban megnézte. Látszott rajta, tudja mi lehet a gond, mert hirtelen megfeszült. nem tudtam, mi okozhatott neki ekkora gondot, hogy így megijedt. amikor már kérdezni akartam valamit, ő szólalt meg a lányhoz. Leguggolt mellé, és a kezét óvatosan a lány kezére rakta. - Nyugodj meg! - mondta halkan. A lány megint felnézett, és újra sikoltani akart, de ezúttal nem jött ki hang a torkán. - Tudom, ez most nehéz, de össze kell szedned magad, elviszlek egy nagyon jó orvoshoz, aki kivizsgál rendben? - a lányon látszott, nem igazán tudja felfogni, mi történik, mégis rábólintott. Ekkor Rose, felém kezdett beszélni. - Figyelj, Emi, most az lenne a legjobb, ha elmennél. Alice, te pedig kérlek vezess jó?
- Persze. - bólintottunk mind a ketten. Alice felé fordultam, hogy odaadjam a kulcsot, de amikor érte akartam nyúlni, nem volt nálam. Értetlenkedve néztem meg az összes zsebemet, de sehol sem volt, majd a földön kerestem, de ott sem találtam. Mire felnéztem, már nem volt a kocsim se sehol. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, Alice már réges régen elvette.

Alice szemszöge:

Tudom, nem lett volna szabad, de önkényesen elvettem medve testvéremtől a kocsi kulcsot. Én gyorsabb voltam, remélem nem is haragszik meg emiatt. Haza felé, egész úton rossz előérzetem volt, ideges is voltam, és az is zavart, hogy nem tudtam, mi a baja a lánynak. Hiába láttam Rose reakcióját, nem ugrott be semmi sem, hogy mi lehet vele. Hátulról egész végig azt hallgattam, ahogy Rose hol nyugtatgatja az embert, hol pedig iránta érdeklődött, kevés sikerrel. Mire hazaértünk, Carlisle már az ajtóban várt minket, gondolom Emmett hívta őt telefonon. Arcán látszott, hogy már felkészült, kezében ott volt az orvosi táska. Pont az ajtó előtt álltam meg, majd kipattantam, és az autó hátulsó részéhez mentem, hogy segíthessek Rosalie-nak. Én az egyik karjánál fogtam, míg nővérem a másik oldalán, úgy támogattuk befelé. közben Rosalie végig nyugtatgatta. Bent lefektettük egy kanapéra, és én átadtam a helyemet Carlislenak.
- Szia, a nevem Carlisle, egy orvos vagyok. - mondta, és megpróbálta ellenőrizni a lány pupilláját, de nem hagyta, hanem helyette megint sikoltozni kezdett. Ez már olyan hangos volt, hogy még a közelben lévő pohár is picit beleremegett. Hangjában tisztán lehetett hallani a fájdalmat, a keserűséget, és mivel nem bírta sokáig, a fáradságot is. Hirtelen Rose, erősebben szorította meg a kezét,és nagyon közel hajolt hozzá, majd erőltette, hogy nézzen a szemébe.
- Figyelj, nyugi, én vagyok az. Nincs semmi gond,rendben? - mondta, közben egy nagyon rövid pillanatra az épp bejövő Jasperre nézett. Először értetlenül figyelte az eseményeket, de miután meglátta az ember lányt, rögtön tudta mi a dolga, és a szobára egy nagyon erős nyugtató hullámot küldött. Látszott, hogy segített a lányon, mert utána már hagyta magát, hogy a pupilláját megnézze, viszont, ez sem sokáig hatott, mert amikor a másik szemét nézte volna meg, újra velőt rázó sikolyt hallatott. Rose megint ugrott, de már ő sem hatott. Én is odamentem, és mivel már eléggé megakart szökni, le is kellett fogni. Nővérem rögtön az összes fiút kiküldte. Ekkor már kezdtem valamit kapiskálni, de még mindig nem voltam benne biztos. Mikor Jasper kiment, még inkább elszabadult a pokol. Nem tudtam hogyan fogjam le úgy, hogy ne essen baja, nagyon törékenynek látszódott, de nem csak én voltam ezzel így, mindenki arcán ugyanez látszódott. Egy 10 perc múlva végre megnyugodott, és Carlisle újra megpróbálta megnézni, és addigra egy nyugtatót is beadott neki. Addig azért nem akart, mert nem szerette úgymond "bedrogozni" az embereket. Újra megakarta nézni, mind a két pupilláját, de nem volt elég gyors. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy hatalmas morgás hallatszódott, majd megláttam őt. Edwardot, csattogó fogakkal, és ködös szemekkel. Ez megijesztett, de az még jobban, hogy Jasper, és Emett egyszerre fogták le, mégis folyamatosan közeledett. Mikor egy kicsit gyengült, férjem felém fordult, és csak annyit mondott, hogy a lány. Ezt rögtön megértettük, és gyorsan megpróbáltuk kivinni, viszont akkorra már késő volt....

Ízelítő - 2. fejezet

Itt a megígért ízelítő. remélem tetszik. Kizzy azt ígérte, hogy folytatja, ameddig én távol leszek :'(. Remélem tetszik.

2. fejezet
Medvedal

Emmett Cullen szemszöge

A rádiót egy régi slágereket játszó csatornára tekertem. A hangerőt a maximumra csavartam, amikor meghallottam az egyik kedvenc számomat. Az előadóval énekeltem. Reméltem, hogy senki nincs a közelben, mert az emberek elég furcsának találnák, hogy egy tizenéves kívülről fújja az ötvenes évek nagy slágereit. Ha meg is hallottak, így jártak. Aludjanak jól.

- A mackó neve Panda
illik bele a dalba
ha együtt az egész banda
kiabáld velünk, hogy: panda

Most figyeljetek gyerekek!
Panda panda
papanda papanda
pandada pandada
papandada-papanda-panda-panda-panda
papandada-papanda-panda-panda-pan.. mi a franc? - horkantam fel.
Az út szélén megláttam egy lányt. Üveges tekintettel bukdácsolt előre. Haja kócos volt, tele volt faágakkal, ruhái szakadtak és sárosak voltak, testét lila, kék és sárga foltok csúfították, és olyan hegek, ami az emberi szemnek már láthatatlan lenne, de én tisztán láttam. Mindennap látni ilyet. Nem kellett volna megsajnálnom, és erősen a dzsipem fékére taposnom, de megtettem. Volt valami elgyötört az arcában, hogy ha most nem állok meg, és nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, egy életen át előttem lebegne. És nekem nincs akkora mákom, hogy felejtsek, vagy, hogy meghaljak... A szörnyetegem csikorogva megállt, pontosan a lány mellett, aki éppen elbotlott, és elterült a pázsiton, az erdő szélén. körbenéztem. Az út teljesen kihalt volt. Még a rühes dögök sem csöveztek az erdőben.
- Hé, minden rendben? - pattantam ki az autóból, és sietősen melléléptem. Nem felelt, csak remegve nézett rám. Szeméből kicsordult egy - két könnycsepp, arca még fehérebb lett, és egész testében remegett. - Mi a baj? - tudakoltam, és felnyújtottam a karom, hogy felsegítsem.
- Ne érj hozzám! - sikította, és arrébb kúszott.
Nem értettem mi lelhette. Pár sikertelen próbálkozás után, hogy segítsek rajta, felmerült bennem a kérdés, hogy talán az a baja, hogy férfi vagyok. Rose mellett már sokat tapasztaltam a nők lelkivilágáról.
- Ne menj sehová, mindjárt felhívom a testvéremet - suttogtam a lánynak, aki nem felelt, csak erősen préselte össze az ajkát, ami cserepes volt, és sebes.
Elővettem az ezüst kis mobiltelefonomat, és villámgyorsan bepötyögtem Alice számát. "Szia, Alice vagyok, hagyj üzenetet a sípszó után, de ha nem hagysz tudni fogom ki vagy, és seggbe rúglak, hogy nem voltál képes üzit hagyni nekem. Tudni fogom ki voltál! Higgy nekem! Puszi" Francba motyogtam, majd megszólalt a sípszó. Nem volt kedvem Alice-val vitázni, ezért a kedvéért hagytam egy kedves üzenetet: "nagyon idegesítő vagy és kicsi!"
Nem volt más választásom, fel kell hívnom Rose-t. Három csörgés után felvette.
- Hallgatlak - szólt bele egyetlenem. Mindent elmeséltem neki a lányról, kivéve azt, hogy nem tudtam én megoldani a helyzetet, mert akkor egy létezésen át ezzel szekálna.
- Oldd meg, Emmett, nem érek rá!
- Tudom, szívem, hidd el megoldanám, csak itt a te női szakértelmedre van szükség. Hisz te jobban értheted mi történik itt - hízelegtem neki.
- Jól van - sóhajtotta. - Megyek. - azzal lecsapta a telefont.

Információ

Nos egy jó és egy rossz hírrel jöttem. Melyikkel kezdjem? Talán a rosszal:
Péntektől nagyjából 10 napra elutazok külföldre, ami azt jelenti, hogy nem tudok frisselni :/
A jó hír viszont az, hogy most az utolsó héten hozok frisst. Nem mindegyikre tudok, mert még rohadt sok dolgot el kell intéznem, de viszont azokra is viszek ízelítőt.
Amire számítsatok friss terén:
- Rajongás
- Boldogvég
Ízelítő:
- fulladás
Most csak így tudom megoldani, de fel a fejjel itt a nyári szünet :D
KELLEMES SZÜNIDŐT!

1. fejezet - Szökés

Hali :) EZ félig drágám, Kizzy írta meg. Ő lesz a társírom, mert neki is szíve csücske ez az ügy. NŐK VÉDELME!

1. fejezet
Szökés

Csak mentem, és mentem. Nem mertem többel menni, mint 50. Megpróbáltam az autópályára figyelni, csak hogy ne kelljen Gregre, és arra a rémséges tettére gondolnom. Sajnos nem sikerült, mert amint ügyesen eltereltem a gondolataimat, a fájdalom, ami bennem volt, rögtön visszaemlékeztetett. Mikor már sokadszorra megesett ez velem, nem bírtam ki, elfogott a sírás. A könnyeimtől nem láttam, ezért hamar letöröltem azokat. Mikor újra normálisan láttam, a hátam mögött meghallottam a szirénákat, és meg is láttam a tulajdonosát. Egy rendőr volt. Nem fogtam fel, mi történt, de szerencsére a testem már magától tudta, mit kell tennie. Félreálltam, és leparkoltam, közben már az ablakot is lehúztam. Nem sokkal ezután, megjelent előtte az a rendőr, aki lekapcsolt. Egy igen szigorú, és erős nő volt az arcából ítélve. Nem volt sok időm nézegetni, rögtön kérte a jogosítványomat, és a forgalmimat. Miután odaadtam megkérdeztem, mit tettem.
- Mintha maga nem tudná. – mondta lekezelően. Ettől fel ment bennem pumpa, de mielőtt bármit is tehettem volna, a józan eszem megállított.
- Lehet, hogy tényleg nem tudom, szóval elmondaná? – kértem olyan kedvesen, ahogy csak lehetett, mégsem tudtam megállni egy kis élt a hangomban.
- Maga egy 70-es sebesség korlátot 50 túllépett. Ezt azért csak észre lehet venni nem? – mondta szinte odaköpve nekem a szavakat. Nem értettem, hogy hogy nem vettem észre, hiszen annál a sebességnél általában már émelyegni szoktam. Ekkor döbbentem rá, hogy addig is ezt csináltam. Rosszul voltam, és nem is kicsit.
- Értem. Most akkor mit kell tennie? – reméltem, hogy az állapotom miatt, amit rendesen tükrözött az arcom, rájön, hogy semmi dolga, és egy figyelmeztetéssel elenged, vagy egy nagyon kevéssel büntet meg, amit helyben ki tudok fizetni.
- 150 dollár. – mondta, és nyújtotta a kezét. A pénztárcám felé nyúltam, de már tudtam, nem lesz nálam annyi. Kivettem belőle az utolsó pennyig mindent, viszont nem volt több az sem, mint 140, amiből valamennyit félre kellett raknom benzinre, meg minden ilyesmire, így csak 100 dollárt tudtam volna adni. Mikor meglátta, hogy nem adok semmit sem, és tanakodok, megint flegmán beszólt.
- Na, mi a szitu? Nincs annyi? – arcán gonosz vigyor jelent meg.
- Sajnálom, de csak 100 dollárt tudnék magának adni. – fejemet leszegtem, nem akartam, hogy lássa, mennyire ki vagyok mostmár emiatt is.
- Akkor csak egy dolgot tehetek… - kezdte.
- Nem! A jogosítványomat nem adom! – kiáltottam felé öntudatlanul.
- Tényleg? – nézett rám elképedve. Látszott rajta, ilyennel még nem találkozott, mégis hirtelen megint gonosz vigyort vett fel. – valóban? – határozottan bólintottam. – akkor be kell hogy vigyem magát. – ezt olyan könnyedén mondta, mintha csak a zsebkendőjét dobta volna ki, miután az elszakadt. Én mégis szinte teljesen összeomlottam belülről. Ilyen peches is csak én tudtam lenni. Még mindig bent ültem, amikor az ajtó kinyílt, és a nő elkezdett finoman noszogatni. Gyorsan kikapcsoltam az övet, és kiszálltam. Még alig hogy a lábamra álltam, rögtön elkapta a karomat, hátra fogta azt, és úgy ültetett be a rendőrautóba. Sokáig mentünk. Ekkor vettem csak észre, hogy szinte a házunknál vagyunk. Azt azért gondoltam, hogy az élet egy szadista játék, amiben sok a csapda, de nem gondoltam volna, hogy egyszerre egy kis helyen ennyi előfordul. Egy 5-10 perccel később megérkeztünk a rendőrségre. Nyomasztó volt az egész, de nem láttam túl sokat, mert egy olyan helyre vittek, ahol ott volt egy nagyobb cella, az előzetesen letartóztatottaknak, és előtte egy íróasztal a felügyelő rendőrnek. Az a rendőr, aki elve bent volt, kinyitotta a fogva tartómnak a cella ajtót, amin be ment, majd beljebb lökött. Ettől a mozdulatától majdnem elestem, de szerencsére még időben sikerült megtalálnom az egyensúlyomat. Utána rögtön a cella ajtó felé fordultam, de már befelé zárták. Végül nagy robajjal becsukódott, ami nekem a véget jelentette. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem. Soha nem jutott még olyan az eszembe, hogy engem lecsukjanak, vagyis Greggel együtt-ösön kívül. Mire feleszméltem, már csak az egyik rendőr volt ott, az akit nem ismertem. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, és mivel még mindig fájt az, ami történt, megpróbáltam csevegni.
- Elnézést, biztos úr, nem tudja megmondani, hogy az autómmal mi lesz? – kérdeztem félénken.
- Ahkszhekm. – próbált valamit mondani, de éppen egy maréknyi chips volt a szájában. Gyorsan lenyelte, természetesen csámcsogással. – Asszem elhozzák, de megnézem az aktákban. – azzal a zsíros kezét az egyenruhájába törölte. Meglepődve, de inkább undorodva vettem észre, hogy utána milyen nagy, és erős zsírfoltot hagyott. – hogy is hívják magácskát? – kérdezte nyájasan.
- Isabella Swan. – mondtam félve. Undorodtam tőle. Egy hülye pasi, egy undorító hímnemű. Erre a hátam mögül mozgolódást kezdtem hallani, de nem mertem megfordulni, nehogy az legyen a baja a velem egy cellában lévőnek, hogy csúnyán nézek rá, majd emiatt agyon ver.
- Ó, már meg is van. – mondta, és felém mosolygott. Ekkor a fénypont úgy esett rá, hogy lássam, az egész arca zsíros, a szemöldöke összenőtt, és majdnem hosszabb, mint a haja. Már, amennyi van az oldalán. – igen, amint ki hozza magácskát az anyja, rögtön ki tudják hozni az elkobzott tárgyak közül.
- Értem, köszö…- mondtam, de hirtelen a rácson lévő kezemet megfogta.
- De, természetesen ha akarja, tudok segíteni abban, hogy már most is kijusson innen, és nem lesz semmilyen nyoma sem. – mondta, és kezet csókolt. Én undorodva próbáltam elvenni a kezemet, de túl szorosan tartotta. Már majdnem pofán vágtam, amikor a cella társam felállt, és a rendőr kezét kicsavarta. Ő erre felordított, de a megmentőm, nem hagyta még itt sem abba, és a következő pillanatban már csak egy reccsenést hallottam. Ekkor a „társam” elengedte, minek következtében a rendőr gyorsan elfutott, gondolom az orvosiba. Ebből arra következtettem, talán még sem annyira rossz az az ember, de lehet, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgokat. Oda fordultam, mert úgy éreztem, az illetlen dolog lenne, ha nem köszönném meg. Mikor odafordultam, megéreztem valami büdöset, de nem foglalkoztam vele.
- Köszönöm. – mondtam, majd rá néztem. Ekkor a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Hátrálni kezdtem, és remegni. Greggel találtam szemben magam. Mikor eljutott a tudatomig, a szagra is találtam magyarázatot. Pia. Megint ivott, és ahogy láttam a sötét arckifejezésén, még mindig a hatása alatt állt.
- Nem hagyhatom, hogy csak úgy egy jött ment megrontsa az én szépségemet? Amúgy beszédem lenne veled? Hol voltál? Kerestelek, és akkor kaptam anyádtól, attól a kurvától, hogy te hagytál, egy kibaszott levelet, amiben el akarsz húzni a picsába. Hát nem megmondtam neked, hogy megtalállak, akármilyen lepratelepen is tanyázol?
- Én nem akartam örökké elmenni, csak egy kicsit kitisztítani a fejemet. – mondtam halkan, és rettegve. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar rájön. Ekkor elkezdte lehúzni a blúzomat. Szerencsére még időben el tudtam ugrani előle, de tudtam, nem fogom sokáig húzni.
- Hová a francba húzol? Assziszed olyan okos vagy? Kis csitri! – mondta, és elkezdett felém futni. Nem volt elég időm, és elkapott. Akkor elkapta a derekamat és finoman magához húzott. Egyik keze lecsúszott a fenekemre, majd a másik lerángatta a blúzomat. Egyszerre lett hányingerem, és egyszerre kezdtem el keservesen bőgni, és rendőrért kiabálni. Senki nem hallott. Ismét ketten voltunk.
- Kérlek, ne tedd! – bőgtem, és sikítva vergődtem vasmarka között.
*
A rendőr későn érkezett. Én a sarokban kuporogtam, és remegtem. A hajam, ahogy éreztem zihált volt.
- Mi történt veled? – kérdezte, majd gyorsan kinyitotta a cella ajtót. A keze be volt gipszelve. Nem feleltem. Grag a cellaágyon horkolt, míg én felrángattam magamra a ruháimat. – Mi történt? – ismételte feszülten, majd felém nyújtotta a kezét.
- Hozzám ne érj! – sikítottam, majd, mint egy félőrült kirohantam, Az asztalon ott pihent a kocsi kulcsom, amit felkaptam, és zokogva futottam ki. A parkolóban ott pihent a Mercedes-em. Bepattantam, majd reszkető kezekkel és lábbal lenyomtam a gázt, mit sem törődve az untam kiabáló rendőrrel. Agyam ködös volt, reszkettem és undorodtam magamtól. Kétségbeesetten próbáltam valahogy elrejteni az érést, az emlékeket és Greget.
Meg sem álltam a repülőtérig. Most nem én voltam. Nem voltam önmagam. Rosszul hittem, amikor megbíztam benne. Rosszul hittem, hogy bízhatok benne. Merre van a pokol? Most túl közel vagyok a mennyországhoz, hallom az ég hangokat, de nem elég közel, hogy ők halljanak engem.
Berohantam bőrönd és minden nélkül a reptérre, csak a bankkártyám (amit a rendőrnő nem akart elfogadni) és az útlevelem volt nálam. A kocsimat és a táskámat ott hagytam. Nem kell nekem innen semmi.
- Jó napot! – rebegtem a nőnek, majd próbáltam visszatartani a sírást.
- Miben segíthetek? – nézett fel rám, majd nagyon aggódó képet vágott.
- Egy – egy jegyet szeretnék… ő… valami nagyon messze, és kisvárosba… - zokogtam, majd automatikusan letöröltem a könnyeimet.
- Valami baj van? – kérdezte a 20-as éveimben járó, sovány, de meglepően kedves arcú nő.
- N-n-nem, csak e-elinnen. – makogtam.
- Értem. Forks? – kérdezte.
- igen, jó lesz! – szipogtam.
- Mivel indulás előtt veszed, drágább lesz. – állapította meg.
- Oké. – nyeltem egy nagyot, majd odanyújtottam a bankkártyámat. Imádkoztam, hogy bírjam idegileg, legalább a repülőig. Közben, ahogy körbenéztem a tömegen, egyre nagyobb pánik roham tetőzött el rajtam. Izzadt a homlokom, és idegesen harapdáltam a számat, és feszülten figyeltem a nőt. Közben visszatartottam a könnyeimet, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek a bejárat felé, hogy nem készül-e lecsapni rám.