2. fejezet - Nagy baj

Sziasztok! Itt Kizzy, most én írtam meg a fejezetemet, persze az eleje az még az, amit Alice írt ízelítő ként. Nos, remélem tetszik, nem írtam hozzá sokat, mert mostanában nem férek nagyon sokszor géphez. Jó olvasást! Puszi: Kizzy

2. fejezet - Nagy baj

Emmett Cullen szemszöge:

A rádiót egy régi slágereket játszó csatornára tekertem. A hangerőt a maximumra csavartam, amikor meghallottam az egyik kedvenc számomat. Az előadóval énekeltem. Reméltem, hogy senki nincs a közelben, mert az emberek elég furcsának találnák, hogy egy tizenéves kívülről fújja az ötvenes évek nagy slágereit. Ha meg is hallottak, így jártak. Aludjanak jól.

- A mackó neve Panda
illik bele a dalba
ha együtt az egész banda
kiabáld velünk, hogy: panda

Most figyeljetek gyerekek!
Panda panda
papanda papanda
pandada pandada
papandada-papanda-panda-panda-panda
papandada-papanda-panda-panda-pan.. mi a franc? - horkantam fel.
Az út szélén megláttam egy lányt. Üveges tekintettel bukdácsolt előre. Haja kócos volt, tele volt faágakkal, ruhái szakadtak és sárosak voltak, testét lila, kék és sárga foltok csúfították, és olyan hegek, ami az emberi szemnek már láthatatlan lenne, de én tisztán láttam. Mindennap látni ilyet. Nem kellett volna megsajnálnom, és erősen a dzsipem fékére taposnom, de megtettem. Volt valami elgyötört az arcában, hogy ha most nem állok meg, és nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, egy életen át előttem lebegne. És nekem nincs akkora mákom, hogy felejtsek, vagy, hogy meghaljak... A szörnyetegem csikorogva megállt, pontosan a lány mellett, aki éppen elbotlott, és elterült a pázsiton, az erdő szélén. körbenéztem. Az út teljesen kihalt volt. Még a rühes dögök sem csöveztek az erdőben.
- Hé, minden rendben? - pattantam ki az autóból, és sietősen melléléptem. Nem felelt, csak remegve nézett rám. Szeméből kicsordult egy - két könnycsepp, arca még fehérebb lett, és egész testében remegett. - Mi a baj? - tudakoltam, és felnyújtottam a karom, hogy felsegítsem.
- Ne érj hozzám! - sikította, és arrébb kúszott.
Nem értettem mi lelhette. Pár sikertelen próbálkozás után, hogy segítsek rajta, felmerült bennem a kérdés, hogy talán az a baja, hogy férfi vagyok. Rose mellett már sokat tapasztaltam a nők lelkivilágáról.
- Ne menj sehová, mindjárt felhívom a testvéremet - suttogtam a lánynak, aki nem felelt, csak erősen préselte össze az ajkát, ami cserepes volt, és sebes.
Elővettem az ezüst kis mobiltelefonomat, és villámgyorsan bepötyögtem Alice számát. "Szia, Alice vagyok, hagyj üzenetet a sípszó után, de ha nem hagysz tudni fogom ki vagy, és seggbe rúglak, hogy nem voltál képes üzit hagyni nekem. Tudni fogom ki voltál! Higgy nekem! Puszi" Francba motyogtam, majd megszólalt a sípszó. Nem volt kedvem Alice-val vitázni, ezért a kedvéért hagytam egy kedves üzenetet: "nagyon idegesítő vagy és kicsi!"
Nem volt más választásom, fel kell hívnom Rose-t. Három csörgés után felvette.
- Hallgatlak - szólt bele egyetlenem. Mindent elmeséltem neki a lányról, kivéve azt, hogy nem tudtam én megoldani a helyzetet, mert akkor egy létezésen át ezzel szekálna.
- Oldd meg, Emmett, nem érek rá!
- Tudom, szívem, hidd el megoldanám, csak itt a te női szakértelmedre van szükség. Hisz te jobban értheted mi történik itt - hízelegtem neki.
- Jól van - sóhajtotta. - Megyek. - azzal lecsapta a telefont. Bár nem kellett, mégis nagy levegőt vettem, majd kifújtam. megnyugodtam, hogy hamarosan segít nekem, és ennek a lánynak is valaki. Nem telt el 2-3 perc, már mellettem volt életem értelme. Először azt hittem, egyedül, de rögtön megláttam, hogy mellette van egy kis fekete hajú lény. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy Alicet is magával hurculta, aminek nagyon nem örültem, mert látszott rajta, hogy nagyon dühös, és biztos voltam benne, hogy azért, mert megzavarták vásárlás közben, mait a mellette lévő 4 szatyorból gondoltam. Természetesen ezek a "szatyrok" , csak egy eglszen "picit" volt nagyobb, mint az átlagos. Amint ezt megfigyeltem, rögtön elém ugrott, és pattogni kezdett.
- Mégis mi volt olyan fontos, hogy ide rángattál a bevásárló élményem közepén? Tudod te, hogy most mennyi mindenről lemaradhatok? - mondta morcosan, mire én a feje felett segítség kérő pillantásokat küldtem Cicámnak.
- Figyelj, Alice, szerintem ezt majd később megbeszélitek. Most inkább azzal törődjünk, hogy ez a nagy medve, miért hívott ide minket? - mondta, de sejtettem, hogy rájött, amint megtudja mit nem tudtam elintézni, szívatni fog.
- Miatta. - mutattam az ismeretlen lány felé. Ha lehetett addigra ár jobban remegett mint addig, de lehet, hogy jobban, mint életében bármikor.
- Értem. - mondta szerelmem. - Nos, Alice, tiéd a terep, hajrá, nézd meg mit csinál, aztán hadd menjek a dolgomra.
- Te ránéztél egyáltalán? - mondta Alice, enyhén meglepődve. - Szóval?
- Jó, Alice, ránéztem, de fogalmam sincs mi baja. Menj oda, és nézd meg. - utasította Törpillát.
- Megyek már, de lehetnél kisit kedvesebb is. - Azzal már ott is volt a lány mellett. Megfogta a vállát, de nem erősen, és mivel ekkor sem vette észre az ismeretlen, ezért picit megrázta.
- Hahó! - mondta halkan. A lány, nagyon lassan, hátranézett. Szemében látszódott mit érzett, de egyben ködös is volt a tekintete, így nem mindent lehetett kivenni belőle. A szeméből félelem, harag, csalódottság, szomorúság tükröződött, és még sok, ehhez hasonló érzelem, de azt már nem tudtam mik lehetnek. - A nevem Alice, hogy v..... - folytatta volna, de a lány hatalmasat sikított. Az én kis testvérem hátrahőkölt. Rosalie úgy tett, mint aki észre sem veszi, és így inkább a körmét piszkálta. Alicszel ekkor összenéztünk, de egyikünk sem tudta, mi tévők lehetnénk. Végül egy gyors lépéssel Alice odament Rosehoz.
- Kérlek, Rose, segíts! Nem tudom mit csinálhatnék vele, de mostmár muszáj rajta segítenünk. - mondta, én meg megerősítés képen, bólogattam.
- Jól van, jól van, csak ne tedd tönkre a ruhámat! - mondta, és miközben szépen lassan elindult az ember felé, mormogott magában valami olyasmit, hogy hogy csinálhatjuk ezt vele. Mikor a lány előtt állt, alaposabban megnézte. Látszott rajta, tudja mi lehet a gond, mert hirtelen megfeszült. nem tudtam, mi okozhatott neki ekkora gondot, hogy így megijedt. amikor már kérdezni akartam valamit, ő szólalt meg a lányhoz. Leguggolt mellé, és a kezét óvatosan a lány kezére rakta. - Nyugodj meg! - mondta halkan. A lány megint felnézett, és újra sikoltani akart, de ezúttal nem jött ki hang a torkán. - Tudom, ez most nehéz, de össze kell szedned magad, elviszlek egy nagyon jó orvoshoz, aki kivizsgál rendben? - a lányon látszott, nem igazán tudja felfogni, mi történik, mégis rábólintott. Ekkor Rose, felém kezdett beszélni. - Figyelj, Emi, most az lenne a legjobb, ha elmennél. Alice, te pedig kérlek vezess jó?
- Persze. - bólintottunk mind a ketten. Alice felé fordultam, hogy odaadjam a kulcsot, de amikor érte akartam nyúlni, nem volt nálam. Értetlenkedve néztem meg az összes zsebemet, de sehol sem volt, majd a földön kerestem, de ott sem találtam. Mire felnéztem, már nem volt a kocsim se sehol. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, Alice már réges régen elvette.

Alice szemszöge:

Tudom, nem lett volna szabad, de önkényesen elvettem medve testvéremtől a kocsi kulcsot. Én gyorsabb voltam, remélem nem is haragszik meg emiatt. Haza felé, egész úton rossz előérzetem volt, ideges is voltam, és az is zavart, hogy nem tudtam, mi a baja a lánynak. Hiába láttam Rose reakcióját, nem ugrott be semmi sem, hogy mi lehet vele. Hátulról egész végig azt hallgattam, ahogy Rose hol nyugtatgatja az embert, hol pedig iránta érdeklődött, kevés sikerrel. Mire hazaértünk, Carlisle már az ajtóban várt minket, gondolom Emmett hívta őt telefonon. Arcán látszott, hogy már felkészült, kezében ott volt az orvosi táska. Pont az ajtó előtt álltam meg, majd kipattantam, és az autó hátulsó részéhez mentem, hogy segíthessek Rosalie-nak. Én az egyik karjánál fogtam, míg nővérem a másik oldalán, úgy támogattuk befelé. közben Rosalie végig nyugtatgatta. Bent lefektettük egy kanapéra, és én átadtam a helyemet Carlislenak.
- Szia, a nevem Carlisle, egy orvos vagyok. - mondta, és megpróbálta ellenőrizni a lány pupilláját, de nem hagyta, hanem helyette megint sikoltozni kezdett. Ez már olyan hangos volt, hogy még a közelben lévő pohár is picit beleremegett. Hangjában tisztán lehetett hallani a fájdalmat, a keserűséget, és mivel nem bírta sokáig, a fáradságot is. Hirtelen Rose, erősebben szorította meg a kezét,és nagyon közel hajolt hozzá, majd erőltette, hogy nézzen a szemébe.
- Figyelj, nyugi, én vagyok az. Nincs semmi gond,rendben? - mondta, közben egy nagyon rövid pillanatra az épp bejövő Jasperre nézett. Először értetlenül figyelte az eseményeket, de miután meglátta az ember lányt, rögtön tudta mi a dolga, és a szobára egy nagyon erős nyugtató hullámot küldött. Látszott, hogy segített a lányon, mert utána már hagyta magát, hogy a pupilláját megnézze, viszont, ez sem sokáig hatott, mert amikor a másik szemét nézte volna meg, újra velőt rázó sikolyt hallatott. Rose megint ugrott, de már ő sem hatott. Én is odamentem, és mivel már eléggé megakart szökni, le is kellett fogni. Nővérem rögtön az összes fiút kiküldte. Ekkor már kezdtem valamit kapiskálni, de még mindig nem voltam benne biztos. Mikor Jasper kiment, még inkább elszabadult a pokol. Nem tudtam hogyan fogjam le úgy, hogy ne essen baja, nagyon törékenynek látszódott, de nem csak én voltam ezzel így, mindenki arcán ugyanez látszódott. Egy 10 perc múlva végre megnyugodott, és Carlisle újra megpróbálta megnézni, és addigra egy nyugtatót is beadott neki. Addig azért nem akart, mert nem szerette úgymond "bedrogozni" az embereket. Újra megakarta nézni, mind a két pupilláját, de nem volt elég gyors. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy hatalmas morgás hallatszódott, majd megláttam őt. Edwardot, csattogó fogakkal, és ködös szemekkel. Ez megijesztett, de az még jobban, hogy Jasper, és Emett egyszerre fogták le, mégis folyamatosan közeledett. Mikor egy kicsit gyengült, férjem felém fordult, és csak annyit mondott, hogy a lány. Ezt rögtön megértettük, és gyorsan megpróbáltuk kivinni, viszont akkorra már késő volt....

Ízelítő - 2. fejezet

Itt a megígért ízelítő. remélem tetszik. Kizzy azt ígérte, hogy folytatja, ameddig én távol leszek :'(. Remélem tetszik.

2. fejezet
Medvedal

Emmett Cullen szemszöge

A rádiót egy régi slágereket játszó csatornára tekertem. A hangerőt a maximumra csavartam, amikor meghallottam az egyik kedvenc számomat. Az előadóval énekeltem. Reméltem, hogy senki nincs a közelben, mert az emberek elég furcsának találnák, hogy egy tizenéves kívülről fújja az ötvenes évek nagy slágereit. Ha meg is hallottak, így jártak. Aludjanak jól.

- A mackó neve Panda
illik bele a dalba
ha együtt az egész banda
kiabáld velünk, hogy: panda

Most figyeljetek gyerekek!
Panda panda
papanda papanda
pandada pandada
papandada-papanda-panda-panda-panda
papandada-papanda-panda-panda-pan.. mi a franc? - horkantam fel.
Az út szélén megláttam egy lányt. Üveges tekintettel bukdácsolt előre. Haja kócos volt, tele volt faágakkal, ruhái szakadtak és sárosak voltak, testét lila, kék és sárga foltok csúfították, és olyan hegek, ami az emberi szemnek már láthatatlan lenne, de én tisztán láttam. Mindennap látni ilyet. Nem kellett volna megsajnálnom, és erősen a dzsipem fékére taposnom, de megtettem. Volt valami elgyötört az arcában, hogy ha most nem állok meg, és nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, egy életen át előttem lebegne. És nekem nincs akkora mákom, hogy felejtsek, vagy, hogy meghaljak... A szörnyetegem csikorogva megállt, pontosan a lány mellett, aki éppen elbotlott, és elterült a pázsiton, az erdő szélén. körbenéztem. Az út teljesen kihalt volt. Még a rühes dögök sem csöveztek az erdőben.
- Hé, minden rendben? - pattantam ki az autóból, és sietősen melléléptem. Nem felelt, csak remegve nézett rám. Szeméből kicsordult egy - két könnycsepp, arca még fehérebb lett, és egész testében remegett. - Mi a baj? - tudakoltam, és felnyújtottam a karom, hogy felsegítsem.
- Ne érj hozzám! - sikította, és arrébb kúszott.
Nem értettem mi lelhette. Pár sikertelen próbálkozás után, hogy segítsek rajta, felmerült bennem a kérdés, hogy talán az a baja, hogy férfi vagyok. Rose mellett már sokat tapasztaltam a nők lelkivilágáról.
- Ne menj sehová, mindjárt felhívom a testvéremet - suttogtam a lánynak, aki nem felelt, csak erősen préselte össze az ajkát, ami cserepes volt, és sebes.
Elővettem az ezüst kis mobiltelefonomat, és villámgyorsan bepötyögtem Alice számát. "Szia, Alice vagyok, hagyj üzenetet a sípszó után, de ha nem hagysz tudni fogom ki vagy, és seggbe rúglak, hogy nem voltál képes üzit hagyni nekem. Tudni fogom ki voltál! Higgy nekem! Puszi" Francba motyogtam, majd megszólalt a sípszó. Nem volt kedvem Alice-val vitázni, ezért a kedvéért hagytam egy kedves üzenetet: "nagyon idegesítő vagy és kicsi!"
Nem volt más választásom, fel kell hívnom Rose-t. Három csörgés után felvette.
- Hallgatlak - szólt bele egyetlenem. Mindent elmeséltem neki a lányról, kivéve azt, hogy nem tudtam én megoldani a helyzetet, mert akkor egy létezésen át ezzel szekálna.
- Oldd meg, Emmett, nem érek rá!
- Tudom, szívem, hidd el megoldanám, csak itt a te női szakértelmedre van szükség. Hisz te jobban értheted mi történik itt - hízelegtem neki.
- Jól van - sóhajtotta. - Megyek. - azzal lecsapta a telefont.

Információ

Nos egy jó és egy rossz hírrel jöttem. Melyikkel kezdjem? Talán a rosszal:
Péntektől nagyjából 10 napra elutazok külföldre, ami azt jelenti, hogy nem tudok frisselni :/
A jó hír viszont az, hogy most az utolsó héten hozok frisst. Nem mindegyikre tudok, mert még rohadt sok dolgot el kell intéznem, de viszont azokra is viszek ízelítőt.
Amire számítsatok friss terén:
- Rajongás
- Boldogvég
Ízelítő:
- fulladás
Most csak így tudom megoldani, de fel a fejjel itt a nyári szünet :D
KELLEMES SZÜNIDŐT!

1. fejezet - Szökés

Hali :) EZ félig drágám, Kizzy írta meg. Ő lesz a társírom, mert neki is szíve csücske ez az ügy. NŐK VÉDELME!

1. fejezet
Szökés

Csak mentem, és mentem. Nem mertem többel menni, mint 50. Megpróbáltam az autópályára figyelni, csak hogy ne kelljen Gregre, és arra a rémséges tettére gondolnom. Sajnos nem sikerült, mert amint ügyesen eltereltem a gondolataimat, a fájdalom, ami bennem volt, rögtön visszaemlékeztetett. Mikor már sokadszorra megesett ez velem, nem bírtam ki, elfogott a sírás. A könnyeimtől nem láttam, ezért hamar letöröltem azokat. Mikor újra normálisan láttam, a hátam mögött meghallottam a szirénákat, és meg is láttam a tulajdonosát. Egy rendőr volt. Nem fogtam fel, mi történt, de szerencsére a testem már magától tudta, mit kell tennie. Félreálltam, és leparkoltam, közben már az ablakot is lehúztam. Nem sokkal ezután, megjelent előtte az a rendőr, aki lekapcsolt. Egy igen szigorú, és erős nő volt az arcából ítélve. Nem volt sok időm nézegetni, rögtön kérte a jogosítványomat, és a forgalmimat. Miután odaadtam megkérdeztem, mit tettem.
- Mintha maga nem tudná. – mondta lekezelően. Ettől fel ment bennem pumpa, de mielőtt bármit is tehettem volna, a józan eszem megállított.
- Lehet, hogy tényleg nem tudom, szóval elmondaná? – kértem olyan kedvesen, ahogy csak lehetett, mégsem tudtam megállni egy kis élt a hangomban.
- Maga egy 70-es sebesség korlátot 50 túllépett. Ezt azért csak észre lehet venni nem? – mondta szinte odaköpve nekem a szavakat. Nem értettem, hogy hogy nem vettem észre, hiszen annál a sebességnél általában már émelyegni szoktam. Ekkor döbbentem rá, hogy addig is ezt csináltam. Rosszul voltam, és nem is kicsit.
- Értem. Most akkor mit kell tennie? – reméltem, hogy az állapotom miatt, amit rendesen tükrözött az arcom, rájön, hogy semmi dolga, és egy figyelmeztetéssel elenged, vagy egy nagyon kevéssel büntet meg, amit helyben ki tudok fizetni.
- 150 dollár. – mondta, és nyújtotta a kezét. A pénztárcám felé nyúltam, de már tudtam, nem lesz nálam annyi. Kivettem belőle az utolsó pennyig mindent, viszont nem volt több az sem, mint 140, amiből valamennyit félre kellett raknom benzinre, meg minden ilyesmire, így csak 100 dollárt tudtam volna adni. Mikor meglátta, hogy nem adok semmit sem, és tanakodok, megint flegmán beszólt.
- Na, mi a szitu? Nincs annyi? – arcán gonosz vigyor jelent meg.
- Sajnálom, de csak 100 dollárt tudnék magának adni. – fejemet leszegtem, nem akartam, hogy lássa, mennyire ki vagyok mostmár emiatt is.
- Akkor csak egy dolgot tehetek… - kezdte.
- Nem! A jogosítványomat nem adom! – kiáltottam felé öntudatlanul.
- Tényleg? – nézett rám elképedve. Látszott rajta, ilyennel még nem találkozott, mégis hirtelen megint gonosz vigyort vett fel. – valóban? – határozottan bólintottam. – akkor be kell hogy vigyem magát. – ezt olyan könnyedén mondta, mintha csak a zsebkendőjét dobta volna ki, miután az elszakadt. Én mégis szinte teljesen összeomlottam belülről. Ilyen peches is csak én tudtam lenni. Még mindig bent ültem, amikor az ajtó kinyílt, és a nő elkezdett finoman noszogatni. Gyorsan kikapcsoltam az övet, és kiszálltam. Még alig hogy a lábamra álltam, rögtön elkapta a karomat, hátra fogta azt, és úgy ültetett be a rendőrautóba. Sokáig mentünk. Ekkor vettem csak észre, hogy szinte a házunknál vagyunk. Azt azért gondoltam, hogy az élet egy szadista játék, amiben sok a csapda, de nem gondoltam volna, hogy egyszerre egy kis helyen ennyi előfordul. Egy 5-10 perccel később megérkeztünk a rendőrségre. Nyomasztó volt az egész, de nem láttam túl sokat, mert egy olyan helyre vittek, ahol ott volt egy nagyobb cella, az előzetesen letartóztatottaknak, és előtte egy íróasztal a felügyelő rendőrnek. Az a rendőr, aki elve bent volt, kinyitotta a fogva tartómnak a cella ajtót, amin be ment, majd beljebb lökött. Ettől a mozdulatától majdnem elestem, de szerencsére még időben sikerült megtalálnom az egyensúlyomat. Utána rögtön a cella ajtó felé fordultam, de már befelé zárták. Végül nagy robajjal becsukódott, ami nekem a véget jelentette. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem. Soha nem jutott még olyan az eszembe, hogy engem lecsukjanak, vagyis Greggel együtt-ösön kívül. Mire feleszméltem, már csak az egyik rendőr volt ott, az akit nem ismertem. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, és mivel még mindig fájt az, ami történt, megpróbáltam csevegni.
- Elnézést, biztos úr, nem tudja megmondani, hogy az autómmal mi lesz? – kérdeztem félénken.
- Ahkszhekm. – próbált valamit mondani, de éppen egy maréknyi chips volt a szájában. Gyorsan lenyelte, természetesen csámcsogással. – Asszem elhozzák, de megnézem az aktákban. – azzal a zsíros kezét az egyenruhájába törölte. Meglepődve, de inkább undorodva vettem észre, hogy utána milyen nagy, és erős zsírfoltot hagyott. – hogy is hívják magácskát? – kérdezte nyájasan.
- Isabella Swan. – mondtam félve. Undorodtam tőle. Egy hülye pasi, egy undorító hímnemű. Erre a hátam mögül mozgolódást kezdtem hallani, de nem mertem megfordulni, nehogy az legyen a baja a velem egy cellában lévőnek, hogy csúnyán nézek rá, majd emiatt agyon ver.
- Ó, már meg is van. – mondta, és felém mosolygott. Ekkor a fénypont úgy esett rá, hogy lássam, az egész arca zsíros, a szemöldöke összenőtt, és majdnem hosszabb, mint a haja. Már, amennyi van az oldalán. – igen, amint ki hozza magácskát az anyja, rögtön ki tudják hozni az elkobzott tárgyak közül.
- Értem, köszö…- mondtam, de hirtelen a rácson lévő kezemet megfogta.
- De, természetesen ha akarja, tudok segíteni abban, hogy már most is kijusson innen, és nem lesz semmilyen nyoma sem. – mondta, és kezet csókolt. Én undorodva próbáltam elvenni a kezemet, de túl szorosan tartotta. Már majdnem pofán vágtam, amikor a cella társam felállt, és a rendőr kezét kicsavarta. Ő erre felordított, de a megmentőm, nem hagyta még itt sem abba, és a következő pillanatban már csak egy reccsenést hallottam. Ekkor a „társam” elengedte, minek következtében a rendőr gyorsan elfutott, gondolom az orvosiba. Ebből arra következtettem, talán még sem annyira rossz az az ember, de lehet, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgokat. Oda fordultam, mert úgy éreztem, az illetlen dolog lenne, ha nem köszönném meg. Mikor odafordultam, megéreztem valami büdöset, de nem foglalkoztam vele.
- Köszönöm. – mondtam, majd rá néztem. Ekkor a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Hátrálni kezdtem, és remegni. Greggel találtam szemben magam. Mikor eljutott a tudatomig, a szagra is találtam magyarázatot. Pia. Megint ivott, és ahogy láttam a sötét arckifejezésén, még mindig a hatása alatt állt.
- Nem hagyhatom, hogy csak úgy egy jött ment megrontsa az én szépségemet? Amúgy beszédem lenne veled? Hol voltál? Kerestelek, és akkor kaptam anyádtól, attól a kurvától, hogy te hagytál, egy kibaszott levelet, amiben el akarsz húzni a picsába. Hát nem megmondtam neked, hogy megtalállak, akármilyen lepratelepen is tanyázol?
- Én nem akartam örökké elmenni, csak egy kicsit kitisztítani a fejemet. – mondtam halkan, és rettegve. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar rájön. Ekkor elkezdte lehúzni a blúzomat. Szerencsére még időben el tudtam ugrani előle, de tudtam, nem fogom sokáig húzni.
- Hová a francba húzol? Assziszed olyan okos vagy? Kis csitri! – mondta, és elkezdett felém futni. Nem volt elég időm, és elkapott. Akkor elkapta a derekamat és finoman magához húzott. Egyik keze lecsúszott a fenekemre, majd a másik lerángatta a blúzomat. Egyszerre lett hányingerem, és egyszerre kezdtem el keservesen bőgni, és rendőrért kiabálni. Senki nem hallott. Ismét ketten voltunk.
- Kérlek, ne tedd! – bőgtem, és sikítva vergődtem vasmarka között.
*
A rendőr későn érkezett. Én a sarokban kuporogtam, és remegtem. A hajam, ahogy éreztem zihált volt.
- Mi történt veled? – kérdezte, majd gyorsan kinyitotta a cella ajtót. A keze be volt gipszelve. Nem feleltem. Grag a cellaágyon horkolt, míg én felrángattam magamra a ruháimat. – Mi történt? – ismételte feszülten, majd felém nyújtotta a kezét.
- Hozzám ne érj! – sikítottam, majd, mint egy félőrült kirohantam, Az asztalon ott pihent a kocsi kulcsom, amit felkaptam, és zokogva futottam ki. A parkolóban ott pihent a Mercedes-em. Bepattantam, majd reszkető kezekkel és lábbal lenyomtam a gázt, mit sem törődve az untam kiabáló rendőrrel. Agyam ködös volt, reszkettem és undorodtam magamtól. Kétségbeesetten próbáltam valahogy elrejteni az érést, az emlékeket és Greget.
Meg sem álltam a repülőtérig. Most nem én voltam. Nem voltam önmagam. Rosszul hittem, amikor megbíztam benne. Rosszul hittem, hogy bízhatok benne. Merre van a pokol? Most túl közel vagyok a mennyországhoz, hallom az ég hangokat, de nem elég közel, hogy ők halljanak engem.
Berohantam bőrönd és minden nélkül a reptérre, csak a bankkártyám (amit a rendőrnő nem akart elfogadni) és az útlevelem volt nálam. A kocsimat és a táskámat ott hagytam. Nem kell nekem innen semmi.
- Jó napot! – rebegtem a nőnek, majd próbáltam visszatartani a sírást.
- Miben segíthetek? – nézett fel rám, majd nagyon aggódó képet vágott.
- Egy – egy jegyet szeretnék… ő… valami nagyon messze, és kisvárosba… - zokogtam, majd automatikusan letöröltem a könnyeimet.
- Valami baj van? – kérdezte a 20-as éveimben járó, sovány, de meglepően kedves arcú nő.
- N-n-nem, csak e-elinnen. – makogtam.
- Értem. Forks? – kérdezte.
- igen, jó lesz! – szipogtam.
- Mivel indulás előtt veszed, drágább lesz. – állapította meg.
- Oké. – nyeltem egy nagyot, majd odanyújtottam a bankkártyámat. Imádkoztam, hogy bírjam idegileg, legalább a repülőig. Közben, ahogy körbenéztem a tömegen, egyre nagyobb pánik roham tetőzött el rajtam. Izzadt a homlokom, és idegesen harapdáltam a számat, és feszülten figyeltem a nőt. Közben visszatartottam a könnyeimet, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek a bejárat felé, hogy nem készül-e lecsapni rám.