ElőszóÚgy volt, hogy ma találkozunk Greggel. Már megint késik. Már megint felültet?
Ültem a sötét parkban, az óra már a 12-höz közelített. A fák rosszat sejtve susogtak körülöttem, a falevelek vad táncot jártak. Jacksonvill-ben csoda egy rendes park. Ez volt a mi helyünk. Itt ismerkedtünk meg, és nem is tudom, hogy átkozzam-e, vagy áldjam-e azt a napot. Nem szeretem, és ne is szerettem, talán az elején. Egyedül azért vagyok vele, mert egyfolytában megfélemlít és ver. Féle tőle. Féle, és remélem, hogy ez csak egy álom. Egy szörnyű rémálom, amiből egyszer talán felébredek.
Hangos lépésekre lettem figyelmes. Vészjóslóan visszhangzott a levegőben. Először egy sötét árnyat láttam meg, majd a lámpafénynél szépen kirajzolódott az alakja. Szeme furcsán ködös volt, testtartása kissé görnyedt. Tudtam mire számíthatok. Azért felálltam, és lesimítottam, fekete bőrdzsekimet, és megigazítottam a farmeremet, kezemet görcsösen tördeltem, gyomrom kavargott.
Egyre jobban közeledett felém, testtarása megfeszült, kezét ökölbe szorította, arcán gúnyos mosoly terült el, ahogyan végig nézett rajtam. Hirtelen annyira gyengének és elveszetnek éreztem magam. Kellemetlen borzongás futott végig a gerincemen, gyomrom idegesen rángatózott. A lábaim lefagytak, elfutni sem lett volna erőm.
- Szép vagy, Bells cica! – mondta erősen artikulálva. Ahogy kinyitotta a száját, megéreztem az erős alkohol szagot. Olyan mélyen csalódtam, hogy megint ezt csinálja. – Adj egy csókot, baby! – mondta, majd erőszakosan magához húzott.
- Ne érj hozzám! – sziszegtem, ahogyan a könnyeimmel küzdöttem.
- Nem vagy te olyan jó nő, hogy kéresd magad! Sehol nem találsz még egy ilyen pasit, mint én! Nyújtanod kéne valami örömöt, nem gondolod? – sziszegte, majd durván megcsókolt. Megpróbáltam ellökni magam tőle, de annál erőszakosabb lett. A nagy kapálózásban véletlenül ráléptem a lábára, de az is csak egy másodpercig tartott. Rögtön elengedett, és elvörösödött a feje, ökle megfeszült.
- Sajnálom, ne haragudj! Nem direkt volt! – mentegetőztem. Homlokomon megjelentek az első izzadságcseppek. – Jól vagy?
- Pofa be, rohadt ribanc! – morogta, majd egy jókora pofont lekevert nekem. A hirtelen erőkifejtéstől elvesztettem az egyensúlyom, és elborultam. Az éles kavicsok felvágták a farmeromat, és felkarcolták a kezemet. Az arcomhoz kaptam, ami szinte lángolt a tenyerem alatt. Akkor, ott több sebből véreztem. Térdemet felhorzsoltam, a tenyerem vékony hajszálereiből csöpögött a vér, az arcom égett, a lelkem mardosott. Gombóc nőtt a torkomban, a lenyelt könnyek miatt.
- Sajnálom, ne haragudj… - suttogtam, és közben könyörgően néztem rá. – Ne bánts…
- Nem meg mondtam, hogy pofa be? – kérdezte gúnyosan, majd a bakancsával gyomron rúgott. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, alig kaptam levegőt, és hányingerem lett. Megszédültem és eldőltem, térdemet felhúztam. Erős hányingerem volt, gyomrom lüktetett. Bokákolnom kellett volna, de a könnyekkel ezt is lenyeltem. Éreztem, hogy valaki erősen mellkasba vág, amitől szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Tüdőmből kiszorult a levegő, a melleim megfeszültek és szúrtak. Barátnőm, Judy, aki mindenről tud, már többször figyelmeztetett, ha nem zárom le ezt a kapcsolatot a folyamatos verésből, mellkasba vágásból komoly gondjaim lehetnek, mint például a mellrák. Szomorúan nézi, ahogyan szerinte tönkre teszem az életemet, de nem tehet semmit, mert köteleztem rá. Ha tesz valamit, azzal csak nekem árt. Talán ez a sorsom, hogy mellette kell szenvednem… - Remélem ezzel megtanultad, hogy engem senki sem bánthat bűntelenül! – mondta artikuláltan. – És ha felköpsz, meg tudom, hogy te voltál. és egyébként is! Mihez kezdenél nélkülem? Ki hallgatná meg a szarságaid? – nevetett gúnyosan.
Nem feleltem, meg vártam, amíg csillapodik a zihálásom. Még mindig hányingerem volt, és úgy éreztem fehérebb vagyok a szokásosnál, ami szinte lehetetlen. Nehezen feltápászkodtam, egyik kezemmel megfogtam a hasam, a másikkal a mellkasomat fontam át, és nehezen imbolyogva megindultam a parkból kifelé. A hátam mögött még mindig hallottam a nevetését.
Ahogyan magam mögött hagytam azt az átkozott parkot, kinyitottam a számat, amiből furcsa hörgőszerű hang jött fel, és ezzel együtt kibuggyantak meleg könnyeim, amik végigfolytak az arcomon, majd lecsöppentek a mellkasomra, ami még mindig sajgott.
Ahogyan elértem a házunk elé, már éreztem nem fogom sokáig bírni, a lábaim hamarosan feladják a szolgálatot. Megtámaszkodtam a falban, majd megnyomtam a csengőt. Nem volt erőm elővenni a kulcsaimat, meg nagy valószínűséggel nem találtam volna bele a zárba, annyira remegett a kezem. Reméltem, hogy még nem aludt el… Kissé meggörnyedtem, és próbáltam visszatartani a kifelé tartó ebédemet.
Anya nyitott ajtót. Álmosan pislogott, és egy selyem hálóinget viselt, hosszú, tölgyfabarna haja kócosan omlott le a mellkasára. Végig nézett rajtam, és a tekintetétől, még bennem is megfagyott a vér.
- Istenem, Drágám! Mi történt veled? – kérdezte halálsápadtan, és szeme könnybe lábadt, de nyelt egy nagyot.
- Én… csak... megvertek az utcán… – nyögtem nehezen. Nem adhattam fel Greget, mert szeretem az életemet, bármennyire rossz is. EZ lehet valami fajfenntartási ösztön.
- Bellám! – szipogta. – Annyira furcsa vagy nekem, Mostanában mindig valami baleset ér. Biztos nem bánt senki?
Nem feleltem, csak néztem, ahogyan fokozatosan minden elsötétül előttem, és ahogyan a beton is egyre közeledik az arcomhoz.
*
Nehezen ébredtem. Reméltem, hogy az egész tegnapi csak egy nagyon rossz rémálom volt. Hiszen az ágyamban ébredtem. A hatalmasan francia ágyamban, és a rengeteg párnám között. Lassan felültem, megnyújtózkodtam, amire a gyomrom összerándult. Lassan felálltam, majd a tükörhöz lépdeltem. A tegnapi nem álom volt. Erről a hatalmas kék folt árulkodott az arccsontomon, a szemem alatt, és a hasamon elterülő vörös paca. A mellkasomat meg sem mertem nézni.
Elhatároztam, hogy átmegyek Greghez. Ki ő nekem, hogy tönkre tegye az életemet? Vagy megváltozik, vagy szevasz hapsikám! Bementem a fürdőbe, hogy rendbe hozzam magam. Lealapoztam a foltot a szememnél, és vörös púderral korrigáltam. Szememet áthúztam fekete szemceruzával, hogy elvonjam a figyelmem a sötét karikákról a szemem alatt. Hajamat átfésültem, majd egy gumival hátrafogtam. Számra egy kis szájfényt és színt tettem. Nyakam finom bőrére (ami a nyak és a váll között található) könnyű, virágos parfümöt tettem. Szembenéztem magammal, és már egészen tűrhetőnek találtam a nőt, aki szembe nézett velem.
Megannyi ruha sorakozott a hatalmas gardróbomba, de én nem tudtam dönteni, Anyu imád vásárolni, és amikor pénze is van: rettegj világ! Szerintem a munkájába és a vásárlásba fojtja a bánatát. Azóta változott meg gyökeresen, amióta apu meghalt. Azóta minden megváltozott…
Végül egy egybe részes ruhánál döntöttem. Mellkasomig a testemhez szorult, utána harang alakban omlott le, de a combomból egy kis részt szabadon hagyott. A ruha kék volt, mellkasi rész egyszínű volt, a szoknyán ugyanabból a színből csíkok voltak, így elég tengerészhatású volt. Hátul volt egy masni, ami az egészet megkoronázta. Egy hozzáillő telitalpú magas sarkút választottam.
Még egyszer tükörbe néztem. Az utóbbi időben kissé lefogytam, mert Greg a sovány nőket szeretik, és olyanra akart faragni, mint Katie Holmes, de feladta, mert nem bírta elviselni az ellenállásomat. Könnyedén kilibbenten a szobából meg sem állva a bejáratig. Szerencsére anya már elment itthonról, így nem kell neki most a tegnapi miatt magyarázkodnom.
A takarítónők még nem érkeztek meg, így senki sincs, aki feltartson. Magamra kaptam szürke szövetkabátom, amiben már benne volt a kocsi kulcs. Gyönyörű volt az autóm. Egy hófehér mercedes volt, abból az elpusztíthatatlan fajtóból. Anyu szerint fő a biztonság, mert nem igazán bízott bennem. Világéletemben mozgáskoordinációs problémákkal küzdöttem, ami mostanában stabilizálódni kezdett. Ha ezen átmegy ez tank, meg sem kottyan neki. Szépnek szép az autó, de én jobban szerettem a régi Chevy-met. De azt Forksban kellett hagynom. Anyu minden emléktől meg akart szabadulni, hogy könnyebben új életet kezdhessünk.
Bepattantam a kényelmes bőrülésbe, és óvatosan, egészen a lábujjam hegyével a gázra tapostam. Nem értem el sok sikert. A kocsi, mint a puskagolyó lőtt ki a helyéről. Belelapultam az ülésbe, szívem a kétszeresére váltott.
- Oké, menni fog! – suttogtam magamnak, majd még egyszer neki indultam-
Sikerült is. Mindig az első lépés a legnehezebb ennél a kocsinál, utána fokozatosan belejövök. Még vezettem, elmeredtem a semmibe.
*
20 perc alatt odaértem eldugott kis villájához. Nem éppen tisztességes pénzből vette meg, ezt a modern kúriát. Sőt. A munkája semmilyen módon nem lehetne tisztességesnek mondani.
Kopogtam, de senki nem nyitott ajtót. Nyitva volt, ezért bementem. Felakasztottam a kabátomat, majd megindultam felfelé. Fentről zajt hallottam, ezért a hang irányába mentem.
A hálóból jött a hang. Benyitottam, de ami ott fogadott, gyomron vágott.
Greg félreérthetetlen helyzetben volt, Tarcy-vel, az egyik barátnőmmel.
Nehezen nyeltem egyet, és hagytam, hogy most az egyszer sírni lásson. Felnyögtem, és a nedves arcom csak úgy szikrázott a dühtől.
- Bella, ez nem az, aminek látszik! Meg tudom magyarázni, csak figyelj… - rakta maga elé a kezét, miközben az ágyékára tekert egy törülközőt, Tracy pedig sajnálkozva nézett rám. Egy darabig hagytam, hogy közeledjen, és csak álltam értetlenül. De amikor hozzám akart érni, elkaptam a kezem.
- Ne merj hozzám érni! – dühöngtem. – Ne érj hozzám!
- Bella, mindketten tudjuk, hogy megbocsájtasz! – vigyorgott rám önelégülten.
- Nem! Ezt soha! Hogy mertél így megalázni? Ráadásul pont… vele? – intettem az ágy felé. – Hogy tehetted ezt velem? Mikor én mindent elnézek neked? Elviselem, hogy verj, és kiéld rajtam a szadista hajlamaidat!
- Nyugodj le, Cica! Inkább szállj be te is! – mondta gúnyosan. A kezem bizseregni kezdett, és most életemben levágtam neki egy jókora pofont, de olyat, hogy még a tenyerem is vörös lett. Tracy felsikított.
- Te rohadt, ribanc! – kapott az arcához. – Na, megállj csak! – morogta, majd a könyökömnél fogva magához rántott. – Tracy tűnés!
- Ne, kérlek, ne menj el! – könyörögtem elcsukló hangon. Nem felelt, észre sem vett, a ruháit magához szorítva kisurrant mellettünk. Még csak rám sem nézett. – Tracy… - sírtam, de már elment.
Greg nem szólt egy szót sem, csak a kezemnél fogva elvonszolt az ágyhoz, és hiába rúgtam, vagy sikítottam, csak erőszakosabb lett. Lelökött, úgy hogy én eldőltem, majd rám nehézkedett teljes súlyával, és a képembe lihegett.
- Most legyen nagy a pofád! – mormogta, majd erőszakosan megcsókolt, és lerángatta a ruháimat, közben magát is leöltöztette.
- Állj! – ordítottam hisztérikusan – Hagyj! Ne merj hozzám érni! – kérleltem, mire még durvább lett. Mikor észrevette, hogy nem viszonzom a csókját, ajka egyre követelőzőbb lett, én meg egyre jobban sírtam. Kétségbeesve próbáltam magamról lerúgni, vagy éppen karmolni, de nem ment.
*
Teljesen összeroppantam. Mikor végzett, nem szóltam egy szót sem, csak feküdtem és remegtem.
- Nem is vagy olyan rossz, Cica! Ezt gyakrabban megismételhetnénk. – kacsintott rám.
Nem tudtam felelni. Hidegnek és elhagyottnak éreztem magam, mintha meghaltam volna belülről.
- Na, gyere, haza viszlek! – vigyorgott, majd egyre közelebb jött hozzám. A rettegés végig szánkázott a hátamon. Ilyen messzire még soha nem ment.
- Ne érj hozzám! – nyögtem, majd felálltam, és felöltöztem. Ő csak mosolygott, ahogyan végignézett rajtam.
- Most a kapcsolatunk egy új mederbe lépett át. De ha feljelentesz, tudod mi lesz… - mondta fenyegetve. Nem feleltem, csak azt tudtam ki innen.
Sikeresen kijutottam a kocsimig. Nem állított meg. A visszapillantóban megláttam az arcom. Undorodtam magamtól. Undorodtam a világtól. Legszívesebben szembe köptem volna magam. Már csak a gondolattól is hányingerem lett, hogy hozzámért.
Az úton reflexszerűen mentem. Az agyam tompa és élettelen volt. Teljesen érzéketlennek és közömbösnek éreztem magam. Fel sem fogtam, hogy mi történt velem.
Amikor leparkoltam a ház előtt, derengeni kezdett. Lassan beimbolyogtam a lakásba, észre sem véve a takarítónők üdvözletét. Beléptem a szobámba, és szó szerint az ajtónak összeestem. A lábaim és az akaraterőm felmondták a szolgálatot. Összekuporodtam, és csak reszkettem és bőgtem. A fejem tompa volt, és semmi kedvem nem volt az élethez. Soha nem gondoltam volna ezt. Mikor megismerkedtünk, csak egy kedves fiú volt, aki leste minden kívánságom. A dolgok elfajultak, egyre durvább dolgokat csinált. Egyeseknek a születésükkor mindenük megvan, másoknak semmijük sincs, és ez csak rosszabb lesz: rossz környék, rossz iskolák, rossz tanárok, rossz szülők, vagy egyáltalán nincsenek is szülők. Fegyver, drog, erőszak, amerre csak nézel. Mintha az egész egy óriási összeesküvés lenne, amelynek az egyetlen célja, hogy ne maradj életben. Arról már nem is beszélve, hogy kezdhess valamit magaddal. A többség kudarcot vall. És a többségnek semmi esélye. Nekem semmi esélyem.
- Bella, az Istenit! Nyisd ki az ajtót! – dörömbölt az anyám. Nem feleltem. Így nem láthat. – Bella, kicsim! Minden rendben? Bella! Megijesztesz!
- Semmi bajom anyu! – suttogtam.
- Nem úgy hallottam a földszintről! Te sírtál? – vont kérdőre.
- Nem… - motyogtam. Minden egyes szó égette a testemet.
- El foglak vinni pszichológushoz, ha nem javulsz! – fenyegetett, majd ellépdelt. Lassan feltámaszkodtam.
Még mindig éreztem magamon a mély szégyent és undort. Nem mertem tükörbe sem nézni. Még mindig éreztem magamon Greget. Már csak a gondolatra is hányingerem lett. Le akartam magamról vakarni azt a mocskot, amit rám ragasztott.
Beálltam a hideg zuhany alá, és csak mostam magam, erősen. Nem segített. Hiába álltam vagy egy órát a zuhany alatt, semmi nem változott. Csak még depressziósabb lettem, és úgy éreztem meghaltam belül. A lelkem egy tátogó űr volt, ami körül már csak a szégyen és az undor maradt. Minden egyes pillanattal jobban éreztem, hogy a belső szerveim porrá égnek.
Mikor végeztem, kint már 11-et ütött az óra. Bármerre néztem, ő jutott eszembe. Kisebb sírógörcsöt kaptam. Nem tudok itt élni, képtelen leszek még egy napot végig csinálni. El innen. El messzire. Menekülni a múltamtól.
Sikolyok százai szivárogtak elmémbe miközben pakoltam a bőröndömet. Minden szerencsétlen áldozat halálra rémült arcát láttam, amikor Greg a fejükhöz szorította a fegyverét. Nekem végig kellett néznem. Nem akart egyedül a sittre menni.
Miközben készülődtem a semmibe, a lelkem mardosott és furcsa, hörgőszerű hangokat adott ki a tüdőm.
- Anyu… anyunak kell valami! – megszakadt a szívem, amikor arra gondoltam, hogy el kell hagynom. Remélem, fel tudja dolgozni, hogy engem is talán örökre elvesztett.
Nem tereztem, hogy az utamat túléljem. Egyszerűen nem akartam anyu előtt megölni magam. Ha láthatatlan folt vagyok csak, Nem látszana hiányom sem! Halni vágyok, én Istenem, az életemet többé már nem!
Odasiettem az asztalhoz, előkotortam egy papírt az íróasztalomról, és írni kezdtem. A sietségemben még olvashatatlanabb lett, mint eddig, és az sem segített, hogy a könnyeim elmosták a tintát.
„Drága anyu!
Tudom, hogy láttad valami nem stimmel. Nem is… de nem szeretnék erről most beszélni. Nem bírom. El kellett mennem, majd jelentkezem… valamikor. Nagyon szeretlek, és ha szeretsz, ne szólj a rendőrségnek, kérlek. Jó helyre megyek! Vigyázok magamra:
Bella”
A rendőröket magam miatt írtam bele, nem akartam, hogy erre a szégyenre fény derüljön, ami ma történt. A küszöbön még hátranéztem, és egy néma percet neki az elveszett lelkemnek adóztam. Lerohantam a lépcsőn, és nem törődve azzal, hogy a bejárónő kiabál utánam, bepattantam a kocsiba, és tövig a gázra tapostam. Nem tudtam merre megyek, azt sem, hogy meddig. Csak azt tudtam: el innen. Alig láttam. Homályos volt minden a felgyülemlett könnyeim miatt. A könnyeim eláztatták gyönyörű szatén ruhám elejét és a kocsim kárpitját. Nem tudom leírni mit éreztem. Talán olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szívem. Olyan, mint az álom, amiben zuhanok a semmibe, és hiába próbálok felébredni mielőtt földet, érnék, sajnos nem tehetek semmit. Nem bízok többé semmiben, hisz senki sem az, akinek mondja magát. Az életem örökre megváltozik, ettől a ponttól, és az egyetlen dolog, amit profitálok ebből a rémségből, hogy többé senki sem tudja így összetörni a szívem, mert többé senkit nem leszek képes szeretni.
U.i: Nem azért írtam így, mert utálom Bellát, és de jó megszívatni. Azért mert ez az élet. Rengeteg nővel megtörténhet. EZ egy felhívás.
