1. fejezet - Szökés

Hali :) EZ félig drágám, Kizzy írta meg. Ő lesz a társírom, mert neki is szíve csücske ez az ügy. NŐK VÉDELME!

1. fejezet
Szökés

Csak mentem, és mentem. Nem mertem többel menni, mint 50. Megpróbáltam az autópályára figyelni, csak hogy ne kelljen Gregre, és arra a rémséges tettére gondolnom. Sajnos nem sikerült, mert amint ügyesen eltereltem a gondolataimat, a fájdalom, ami bennem volt, rögtön visszaemlékeztetett. Mikor már sokadszorra megesett ez velem, nem bírtam ki, elfogott a sírás. A könnyeimtől nem láttam, ezért hamar letöröltem azokat. Mikor újra normálisan láttam, a hátam mögött meghallottam a szirénákat, és meg is láttam a tulajdonosát. Egy rendőr volt. Nem fogtam fel, mi történt, de szerencsére a testem már magától tudta, mit kell tennie. Félreálltam, és leparkoltam, közben már az ablakot is lehúztam. Nem sokkal ezután, megjelent előtte az a rendőr, aki lekapcsolt. Egy igen szigorú, és erős nő volt az arcából ítélve. Nem volt sok időm nézegetni, rögtön kérte a jogosítványomat, és a forgalmimat. Miután odaadtam megkérdeztem, mit tettem.
- Mintha maga nem tudná. – mondta lekezelően. Ettől fel ment bennem pumpa, de mielőtt bármit is tehettem volna, a józan eszem megállított.
- Lehet, hogy tényleg nem tudom, szóval elmondaná? – kértem olyan kedvesen, ahogy csak lehetett, mégsem tudtam megállni egy kis élt a hangomban.
- Maga egy 70-es sebesség korlátot 50 túllépett. Ezt azért csak észre lehet venni nem? – mondta szinte odaköpve nekem a szavakat. Nem értettem, hogy hogy nem vettem észre, hiszen annál a sebességnél általában már émelyegni szoktam. Ekkor döbbentem rá, hogy addig is ezt csináltam. Rosszul voltam, és nem is kicsit.
- Értem. Most akkor mit kell tennie? – reméltem, hogy az állapotom miatt, amit rendesen tükrözött az arcom, rájön, hogy semmi dolga, és egy figyelmeztetéssel elenged, vagy egy nagyon kevéssel büntet meg, amit helyben ki tudok fizetni.
- 150 dollár. – mondta, és nyújtotta a kezét. A pénztárcám felé nyúltam, de már tudtam, nem lesz nálam annyi. Kivettem belőle az utolsó pennyig mindent, viszont nem volt több az sem, mint 140, amiből valamennyit félre kellett raknom benzinre, meg minden ilyesmire, így csak 100 dollárt tudtam volna adni. Mikor meglátta, hogy nem adok semmit sem, és tanakodok, megint flegmán beszólt.
- Na, mi a szitu? Nincs annyi? – arcán gonosz vigyor jelent meg.
- Sajnálom, de csak 100 dollárt tudnék magának adni. – fejemet leszegtem, nem akartam, hogy lássa, mennyire ki vagyok mostmár emiatt is.
- Akkor csak egy dolgot tehetek… - kezdte.
- Nem! A jogosítványomat nem adom! – kiáltottam felé öntudatlanul.
- Tényleg? – nézett rám elképedve. Látszott rajta, ilyennel még nem találkozott, mégis hirtelen megint gonosz vigyort vett fel. – valóban? – határozottan bólintottam. – akkor be kell hogy vigyem magát. – ezt olyan könnyedén mondta, mintha csak a zsebkendőjét dobta volna ki, miután az elszakadt. Én mégis szinte teljesen összeomlottam belülről. Ilyen peches is csak én tudtam lenni. Még mindig bent ültem, amikor az ajtó kinyílt, és a nő elkezdett finoman noszogatni. Gyorsan kikapcsoltam az övet, és kiszálltam. Még alig hogy a lábamra álltam, rögtön elkapta a karomat, hátra fogta azt, és úgy ültetett be a rendőrautóba. Sokáig mentünk. Ekkor vettem csak észre, hogy szinte a házunknál vagyunk. Azt azért gondoltam, hogy az élet egy szadista játék, amiben sok a csapda, de nem gondoltam volna, hogy egyszerre egy kis helyen ennyi előfordul. Egy 5-10 perccel később megérkeztünk a rendőrségre. Nyomasztó volt az egész, de nem láttam túl sokat, mert egy olyan helyre vittek, ahol ott volt egy nagyobb cella, az előzetesen letartóztatottaknak, és előtte egy íróasztal a felügyelő rendőrnek. Az a rendőr, aki elve bent volt, kinyitotta a fogva tartómnak a cella ajtót, amin be ment, majd beljebb lökött. Ettől a mozdulatától majdnem elestem, de szerencsére még időben sikerült megtalálnom az egyensúlyomat. Utána rögtön a cella ajtó felé fordultam, de már befelé zárták. Végül nagy robajjal becsukódott, ami nekem a véget jelentette. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem. Soha nem jutott még olyan az eszembe, hogy engem lecsukjanak, vagyis Greggel együtt-ösön kívül. Mire feleszméltem, már csak az egyik rendőr volt ott, az akit nem ismertem. Hirtelen nagyon magányosnak éreztem magam, és mivel még mindig fájt az, ami történt, megpróbáltam csevegni.
- Elnézést, biztos úr, nem tudja megmondani, hogy az autómmal mi lesz? – kérdeztem félénken.
- Ahkszhekm. – próbált valamit mondani, de éppen egy maréknyi chips volt a szájában. Gyorsan lenyelte, természetesen csámcsogással. – Asszem elhozzák, de megnézem az aktákban. – azzal a zsíros kezét az egyenruhájába törölte. Meglepődve, de inkább undorodva vettem észre, hogy utána milyen nagy, és erős zsírfoltot hagyott. – hogy is hívják magácskát? – kérdezte nyájasan.
- Isabella Swan. – mondtam félve. Undorodtam tőle. Egy hülye pasi, egy undorító hímnemű. Erre a hátam mögül mozgolódást kezdtem hallani, de nem mertem megfordulni, nehogy az legyen a baja a velem egy cellában lévőnek, hogy csúnyán nézek rá, majd emiatt agyon ver.
- Ó, már meg is van. – mondta, és felém mosolygott. Ekkor a fénypont úgy esett rá, hogy lássam, az egész arca zsíros, a szemöldöke összenőtt, és majdnem hosszabb, mint a haja. Már, amennyi van az oldalán. – igen, amint ki hozza magácskát az anyja, rögtön ki tudják hozni az elkobzott tárgyak közül.
- Értem, köszö…- mondtam, de hirtelen a rácson lévő kezemet megfogta.
- De, természetesen ha akarja, tudok segíteni abban, hogy már most is kijusson innen, és nem lesz semmilyen nyoma sem. – mondta, és kezet csókolt. Én undorodva próbáltam elvenni a kezemet, de túl szorosan tartotta. Már majdnem pofán vágtam, amikor a cella társam felállt, és a rendőr kezét kicsavarta. Ő erre felordított, de a megmentőm, nem hagyta még itt sem abba, és a következő pillanatban már csak egy reccsenést hallottam. Ekkor a „társam” elengedte, minek következtében a rendőr gyorsan elfutott, gondolom az orvosiba. Ebből arra következtettem, talán még sem annyira rossz az az ember, de lehet, hogy egy kicsit túlreagálja a dolgokat. Oda fordultam, mert úgy éreztem, az illetlen dolog lenne, ha nem köszönném meg. Mikor odafordultam, megéreztem valami büdöset, de nem foglalkoztam vele.
- Köszönöm. – mondtam, majd rá néztem. Ekkor a hideg kezdett el futkosni a hátamon. Hátrálni kezdtem, és remegni. Greggel találtam szemben magam. Mikor eljutott a tudatomig, a szagra is találtam magyarázatot. Pia. Megint ivott, és ahogy láttam a sötét arckifejezésén, még mindig a hatása alatt állt.
- Nem hagyhatom, hogy csak úgy egy jött ment megrontsa az én szépségemet? Amúgy beszédem lenne veled? Hol voltál? Kerestelek, és akkor kaptam anyádtól, attól a kurvától, hogy te hagytál, egy kibaszott levelet, amiben el akarsz húzni a picsába. Hát nem megmondtam neked, hogy megtalállak, akármilyen lepratelepen is tanyázol?
- Én nem akartam örökké elmenni, csak egy kicsit kitisztítani a fejemet. – mondtam halkan, és rettegve. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar rájön. Ekkor elkezdte lehúzni a blúzomat. Szerencsére még időben el tudtam ugrani előle, de tudtam, nem fogom sokáig húzni.
- Hová a francba húzol? Assziszed olyan okos vagy? Kis csitri! – mondta, és elkezdett felém futni. Nem volt elég időm, és elkapott. Akkor elkapta a derekamat és finoman magához húzott. Egyik keze lecsúszott a fenekemre, majd a másik lerángatta a blúzomat. Egyszerre lett hányingerem, és egyszerre kezdtem el keservesen bőgni, és rendőrért kiabálni. Senki nem hallott. Ismét ketten voltunk.
- Kérlek, ne tedd! – bőgtem, és sikítva vergődtem vasmarka között.
*
A rendőr későn érkezett. Én a sarokban kuporogtam, és remegtem. A hajam, ahogy éreztem zihált volt.
- Mi történt veled? – kérdezte, majd gyorsan kinyitotta a cella ajtót. A keze be volt gipszelve. Nem feleltem. Grag a cellaágyon horkolt, míg én felrángattam magamra a ruháimat. – Mi történt? – ismételte feszülten, majd felém nyújtotta a kezét.
- Hozzám ne érj! – sikítottam, majd, mint egy félőrült kirohantam, Az asztalon ott pihent a kocsi kulcsom, amit felkaptam, és zokogva futottam ki. A parkolóban ott pihent a Mercedes-em. Bepattantam, majd reszkető kezekkel és lábbal lenyomtam a gázt, mit sem törődve az untam kiabáló rendőrrel. Agyam ködös volt, reszkettem és undorodtam magamtól. Kétségbeesetten próbáltam valahogy elrejteni az érést, az emlékeket és Greget.
Meg sem álltam a repülőtérig. Most nem én voltam. Nem voltam önmagam. Rosszul hittem, amikor megbíztam benne. Rosszul hittem, hogy bízhatok benne. Merre van a pokol? Most túl közel vagyok a mennyországhoz, hallom az ég hangokat, de nem elég közel, hogy ők halljanak engem.
Berohantam bőrönd és minden nélkül a reptérre, csak a bankkártyám (amit a rendőrnő nem akart elfogadni) és az útlevelem volt nálam. A kocsimat és a táskámat ott hagytam. Nem kell nekem innen semmi.
- Jó napot! – rebegtem a nőnek, majd próbáltam visszatartani a sírást.
- Miben segíthetek? – nézett fel rám, majd nagyon aggódó képet vágott.
- Egy – egy jegyet szeretnék… ő… valami nagyon messze, és kisvárosba… - zokogtam, majd automatikusan letöröltem a könnyeimet.
- Valami baj van? – kérdezte a 20-as éveimben járó, sovány, de meglepően kedves arcú nő.
- N-n-nem, csak e-elinnen. – makogtam.
- Értem. Forks? – kérdezte.
- igen, jó lesz! – szipogtam.
- Mivel indulás előtt veszed, drágább lesz. – állapította meg.
- Oké. – nyeltem egy nagyot, majd odanyújtottam a bankkártyámat. Imádkoztam, hogy bírjam idegileg, legalább a repülőig. Közben, ahogy körbenéztem a tömegen, egyre nagyobb pánik roham tetőzött el rajtam. Izzadt a homlokom, és idegesen harapdáltam a számat, és feszülten figyeltem a nőt. Közben visszatartottam a könnyeimet, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek a bejárat felé, hogy nem készül-e lecsapni rám.