3. fejezet - Túl rossz

Hali :) Megjöttem. Most Kizzy helyett én írtam meg (Alice) a fejezetet. remélem bejön nektek, és kitisztult egy - két dolog. Puszi: Ali

3. fejezet

Túl rossz

Edward szemszög

Rosalie gondolatai kivételesen nem sekélyesek voltak, ami csak maga és a kis Barbie világa körül forog. Most a gondolatai főtémája egy lány volt. Az emberek átlagához képest túl fehér, túl sovány volt, és meglehetősen sok seb borította, az arca is elkínzott volt. Rose tisztában volt, hogy mi történik vele, de jól titkolta. Éles sikítás rázta meg a házat. Carlisle fejében rengeteg kérdés cikázott, de ami a legtöbbször előjött: Mi baja?
Közelebb mentem a nappalihoz. Ahogy benyitottam édes vér illata csapta meg az orromat. Istenem, életemben nem éreztem ilyen mámorító, csodás, bódító szagot. Kellett nekem, kellett a lány… Ha csak egy kicsit megkóstolnám, ártanék valakinek? De nem, a vámpír énemnek nem volt elég egy kis megkóstolás. Az egészet akartam, és most! A helyzetünket rontotta, hogy tele volt friss sebekkel, így még jobban éreztem és vágytam rá.
Agyamat furcsa köd lepte el, olyasmi mikor vadászok, csak intenzívebb, vágyakozóbb. Most! Fél másodperc alatt szeltem át a szobát, és a köztünk lévő távolságot. Közelebbről még ínycsiklandóbbnak tűnt, ahogy a nyakában pumpált a vér.
- Edward, szállj le róla! Közelébe ne menj! Tűnj innen! – hallottam a kétségbeesett parancsokat Rosalie-tól.
Most még jobban nem érdekelt, mint ahogyan általában. Most csak én és a vér voltam.
Hirtelen egy erős nyugtató hullámot kaptam, gondolom Jasper-től. Mérgesen nézett rám, ahogy egy pillanatra el tudtam szakadni a lány mámorító illatú nyakától. Jasper szeme is olyan éhesen villogott, mint az enyém, de koncentrált valamire, vagy inkább valakire. Újabb nyugtató hullámot kaptam, és az elég volt arra, hogy leálljak a lélegzetvétellel, és ezzel kitisztuljon annyira a fejem, hogy elviharozzak. Egy erős mozdulattal hátralöktem magam, és a falnak csapódtam, ami hangos reccsenéssel megadta magát és összetört alattam. Esme nem lesz boldog, hiszen most újítottuk fel a házat, de jobban fog örülni, mintha megöltem volna egy ártatlant. Felálltam, hátra sem néztem, és bevetettem magam az erdőbe, ami egyet jelentett a nyugalommal és a friss levegővel.
Utáltam a lányt. Utáltam az illatát, és legfőképpen magamat utáltam, hogy ezt tettem. Gyűlölni akartam, és gyűlöltem is azt a reakciót, amit kiváltott magamból? Sajnálni? – idegesen felnevettem a gondolaton. Nem, nem tudtam sajnálni jelen pillanatban csak magamat. Kétségkívül azért küldték, hogy tönkre tegye a létezésemet, ráadásul Rosalie kis kedvence lett. Fantasztikus! Talán jobban jártam volna, hogyha megölöm, mert úgy nem kellene évtizedeket várnom, hogy meghaljon.
Gyűlölni őt és az érzést…
De valamiért nem tudtam kiverni a fejemből üveges, rémült tekintetét, amit Rose fejében láttam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki bántotta őt…

Rosalie szemszög
Ennek a faragatlan, százéves kövületnek meg mi a jó fene baja van? Hogy lett volna képes bántani ezt a szegény, ártatlan lányt? Nem szenvedett még így is eleget? Jöjjön csak haza, majd megkapja a magáét, és abban nem lesz köszönet!
Megértem, hogy nehezen viselte el a vér szagát, de könyörgöm, Jasper elviselte, akkor neki meg miből tartott volna befogni azt a krumpli orrát, és elhúzni, ha már annyi tartása sincs, mint egy öt éves hisztis kislánynak, aki nem kapja meg a babáját? Ha?
Carlisle értetlenül meredt a romokra, amit az a tuskó hagyott maga után. Azért illett volna felsöpörni, ha már nem tud célzottan vetődni…
Ki vettem nevelő apám kezéből az injekciós tűt, amiben egy extra adag nyugtató volt. Ráfért. Sok ezerszer láttam már, Carlisle hogy csinálja, így gyerekjáték volt belé szúrni, és pont a vénájába adagolni a szert.
Isabella (a jogosítványában lévő név alapján tudtuk azonosítani) izmai felengedtek, ökle szétnyílt, és hangos szuszogása halkabbá vált. Bevált!
Végigsimítottam gubancos, barna haján.
- Emmett, Carlisle, Jasper kifelé! – mutattam az ajtóra, ha esetleg eltévednének és maradni akarnának.
- Most miért, Cica? – nézett rám szomorúan Emmett. Mindig akartam egy gyereket, de most jobban örültem volna egy férfinak, aki befogja és elmegy.
- Mert megfürdetjük Alice-szel! Tünés! – mordultam rájuk, már dühösebben. Se szó, se beszéd kitűztek. Így kell ezt csinálni!
- Rosalie, néha olyan kedves vagy – mondta szarkasztikusan Alice. Nem feleltem csak rámorogtam. Felsóhajtott. – Mondom…
Levettük Isabella elszakadt, sáros ruháit és ki is dobtuk őket. Ahogy láttam a méretünk egyforma, majd adunk neki valamit az én vagy Alice ruhái közül. Úgy is van elég…
Testét zúzódásuk borították, amibe belefért egy átlagos öklű férfi lenyomata. A hasfalán húzódó sebek közül már rengeteg begyógyult, de én így is tisztán láttam az elszíneződést, hál a vámpírlátásomnak.
Mikor elkezdtük lemosdatni (Alice fél pillanat alatt felsuhant vele a fürdőszobába), és a szappanos szivacs elhaladt egy sebe feledt, arca alig láthatóan megmozdult, és halkan felsóhajtott a fájdalomtól, gondolom.
Alice talált fehérneműt, farmert és egy pólót, pont a méretében. Felöltöztettük, megfésültük. Kicsivel jobban festett. Kicsivel.
Bevittem őt a hálószobánkba. Emmett az ágyon terpeszkedett, és mecset nézett. Rám emelte tekintetét. Kissé meglepődött mikor nem egyedül talált. Hová tette ez a fél marha a vámpír hallását? Szerinte nekem mióta ver a szívem?
„Kifelé” – tátogtam. Nem mert ellenkezni. Papucs.

Bella szemszög
Alig emlékszem valamire. Megérkeztem a repülőtérre, és nem volt kedvem kocsira költeni, így elindultam gyalog. Az emlékek fejbe csaptak, mint egy hatalmas, vörös tégla. Egyre jobban szippantottak magukba, és én hagytam magam. Nem érdekelt, hányszor estem el a füvön, és vágtam meg magam az aszfalton. Csak mentem előre, mint egy beprogramozott zombi.
Nem érdekelt, hogy az autók felcsapják az új ruhámat sárral. Temetni akartam a múltat. Valaki megállt. Alig láttam az arcát, már csak egy homályos képfolt. Annyit tudtam, és elég is volt: férfi. Mit akar tőlem? Hol vagyok? Ő küldte értem? Megtaláltak?
Egy éles sikítás rázta meg az erdőt, és bennem megszakadt valami. Szinte hallottam a reccsenést, ahogy a valóság összefolyt a rémálommal, és ahogy elengedtem az egyetlen szálat is, ami még a sekélyes felszínen tartott. Sodródtam. Majd egy angyal arca csúszott a képbe. Mézszőke haja volt, és arany szeme. Mosolygott, és nyugtatgatott, hogy rendben lesz minden. Tehát meghaltam? Ennyi volt? Én képes lennék elengedni a világot.
Bökések, egy harmincas pasi, aki tűvel közeledik. Nem láttam tisztán, olyan homályos minden. Mi történik velem? Mi az a szer?
Egy újabb fülsüketítő, kétségbeesett ordítás. Ki az? Miért zsibbadnak a végtagjaim?
Majd újabb arc. Ijesztőbb. Ő is férfi. Jóval fiatalabbnak tűnt, ha jól emlékszem. Úgy nézett rám, mint aki menten rám veti magát. Már hang sem fért ki a torkomon. Vártam az újabb női sikítást, de nem jött. A valóság és a múlt szélén táncoltam. Az angyalnak sikerült valamilyen szinten visszahoznia. Minek tette? Jól éreztem ott magam…
Majd egy csattanást egy bökés követte a kezembe. Éreztem, ahogyan valami hideg végig száguld az ereimben, és fokozatosan elzsibbasztja a testrészeimet. Ahogy elérte a nyakamat, ködöt küldött az amúgy is nehézkes agyamra. Örültem, mert végre beleugorhattam a szakadékba, és elnyelhetett az édes tudatlanság, ahol minden csak egy nagyon rossz álomnak tűnhet.
De nem menekültem itt sem. Visszacsöppentem a múlt ijesztő valóságába.
Túl rossz. Fáztam. Anyám keze mindig piszkos volt apám halála utáni években. Ételt szolgált fel egy forgalmas kis kávéházban, a főutcán. Csak megpróbálta a legjobbat nyújtani. Itt még iskolába járhattam, lehettek barátaim. Én boldog voltam, de én egyfolytában csak azt hallgattam tőle: túl rossz. Ez olyan butaság volt. Nem volt semmi sem rossz, de ő többre vágyott.
Most nekem olyan rossz. Bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy menjek sétálni egyet anyámmal, és elmondjam neki, felvilágosítsam arról a tényről, minden jó. Vagy apámmal, hogy szóljak, neki aznap ne menjen el, akkor még mindig élne, és megvédene. Itt hagyott, el sem búcsúzott, nem volt velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És anyám is! Ő csak dolgozott, miután kilépett a kávéházból. Újságíró lett, egy vállalatot hozott létre. Azt sem vette észre, hogy ellógom a különórákat, hogy rossz társaságba keveredjek, mert nem járhattam iskolába, mert megfosztott a barátaimtól. Csak védeni próbált, de azt sem vette észre, hogy „barátom” van, aki a véremet, pontosabban a pénzemet szívta. Aki bántott…
Most valóban még álmomban, vagy éppen a halálom szélén is anyám hangját hallom, ahogyan veszekszik: minden túl rossz.
Apám tenyere fent most éghet a bűntudattól, szétszakadt a családja. De apu, nézd a jó oldalát, van ruhánk és ételünk, csak éppen boldog nem vagyok, mert rosszra fordult minden, mikor egyedül hagytál minket…
Utálom a férfiakat. Utálom az érzést, amit kiváltanak belőlem: menekülni. Gyűlölöm magam, hogy nem tettem semmit, és fokról – fokra, mélyebbre süllyedtem.
Gyűlölni Őt, amiért ezt tette velem. Gyűlölni az érzést, és apámat, hogy megszülettem. Most valóban minden túl rossz...