5. fejezet - Tervek

Megjöttem az új fejezettel. Most én (AliceCarror) írtam meg. Remélem nem gond (: Jó olvasást! (amúgy drága Kizzym-nek küldöm a bétázásért)

5. fejezet
Tervek

Bella szemszöge

Nem szabad félnem – biztattam magam. Hisz ez Rosalie férje. Nem lehet rossz ember. Biztos, hogy egy ilyen angyali lánynak csak édes barátja lehet.
- Igen? – biztatott a folytatásra Rose.
- Semmi. De ezt nem fogadhatom el. Tulajdonképpen van pénzem, szóval…
- Mondtuk, hogy itt laksz és nincs vita! – táncolt be egy manószerű lány az ajtón. Vele beszéltem a minap. – Alice vagyok – emlékeztetett. Volt benne valami furcsa… valami varázslatos, mint az összes többi, ha jól emlékszem Cullenben. Különös.
- Hagyjuk, szerintem pihenni – szólalt meg mély, dörmögő hangon, Emmett, a perverzebb fajtából – mosolyogtam. Tehát Gr… vagy is Neki nem sikerült teljesen megölnie lelkileg.
- Jó ötlet! – mondta Alice, majd el is tűntek a képből.
Igazából sírhatnékom volt. Fájtak az emlékek. De a szemem száraz volt. Én belülről véreztem. Pedig én úgy akartam sírni, kiadni magamból az összes fájdalmat, de nem ment. Volt egy olyan érzés, hogy a könnyeim még váratnak magára. Hogy még semminek sincs vége. Minden még csak most kezdődött.

Greg szemszöge, valahol Floridában
(Ezt E/3-ban írom meg, mert túl sok lenne amúgy a káromkodás, ami szerintem nem méltó a történethez – a szerk.)
Greg a luxusvillájában ült, és már Isten tudja hányadik fröccsöt öntötte magába. Miért ivott? Mert dühös volt. Istentelenül mérges. Még a gyilkolás sem segített neki. Ez új volt, mert Greg élvezte az áldozatok rémült arcát. Élvezte, hogy Istent játszhatott. Most még is, mindez teljesen mellékes volt, egy lány miatt. Igen, Belláról volt szó. Félreértés ne essék, nem amiatt fortyogott, mert a lány elment, és hű, de szerette, hanem azért, mert ellent mert mondani neki. Gregnek ez nem tetszett. Meg akarta találni Őt. Megtalálni és megkínozni, hogy soha többi ne legyen mersze megszökni, még ő nem végzett, ki nem élvezte magát kellőképpen. A vég valószínűleg az volt Gregnek Bella számára, ha ráun a lányra, beleereszt egy tárat, majd eltűnteti a hulláját. Jó is az, ha az embernek ennyi pénze van. Könnyedén ki tudsz valakit törölni nyom nélkül az élők világából.
Csengés rázta meg ezt az idilli dühöngést. Greg bosszúsan felállt, hogy ajtót nyisson. Kint egy fáradt, idegroncs nő várt rá. Látszott rajta, hogy napok óta nem aludt, erről árulkodtak a szeme alatti karikák.
- Mit akart? – kérdezte kicsit artikuláltan. Igen, picit többet ivott a kelleténél, így az agyára köd szállt, már a beszéd sem ment neki olyan könnyedén.
- A lányomat! – üvöltötte a nő, majd Gregnek rontott. Ott ütötte az anya őt, ahol érte. Ő is Bellát kereste. Az elmúlt pár napban nyomozott egy kicsit a lánya után, és zokogva jött rá, hogy nem is ismeri őt. Nem az a Bella volt, akit ismert. Megtudta, hogy nem jár el a magánórákra, bandázik. Kiderítette, hogy van egy rosszarcú, rosszhírben járó barátja. Arra következtetett, hogy biztos megszöktette, vagy ne adja az ég, de eladta a lánykereskedelemben.
- Hé! – vakarta le magáról a nőt. Greg szívesen visszaütött volna, de mérlegelte a helyzetet. A nő túl befolyásos. – Itt nincs. Én is őt keresem, elhiheti – mondta gúnnyal a hangjában, majd kirúgta a „betolakodót”, és rácsapta az ajtót.
A falnak dőlt, és az orrnyergét kezdte masszírozni. Migrénje volt.
Bosszúsan csapott a dohányzóasztalára, az üveg kissé megrepedt.
- Bella! – morogta. – Hol a faszban vagy?
Előkotorta a céges telefonját, mert eszébe jutott, hogy talán, sőt ő biztos, hogy segíthet megoldani a problémáját.
- Rick? Tíz másodperced van, hogy felfogd. Greg vagyok. Segítened kell.

Edward szemszöge
Mikor hazaértem a vadászatból, Rosalie várt rám az ajtóban. Remélem már kitette annak a… lánynak a szűrét.
- Mi van te gyökér? – köszönt nagy kedvesen. Megforgattam a szemem.
- Mit akarsz? Miért nem üzensz simán gondolatban? Miért bosszantasz? – vontam kérdőre.
- Mert ez így viccesebb. – közben fejben az „Barbie girl”-t énekelte. Testhezálló… - Figyelj. Bella ideköltözik. Nem akarta, de én igen és Alice is. Szóval, ha nem tetszik, elmehetsz. A másik, meg, ha elfogadod, próbálj összebarátkozni vele. Szegénynek így is van elég baja, nem akarja még a te mogorva képedet is bámulni.
- Ide… költözik? – ismételtem dühösen a szavait. Hogy tehette ezt velem? Miért büntetsz ott fent? Miért? Egy vámpírnak lehet migrénje?
- Süket vagy? Igen. Mi most elmegyünk vadászni a családdal, és mivel te voltál, így itthon maradsz és kedves leszel Bellával. A közelben maradok Alice-el, aki figyeli a jövődet, szóval, mondom mit ne csinálj: Ne akard megölni, egy kicsit megcsapolni, semmi ilyesmit, vagy levágom a töködet, világos?
- Én maradjak itthon vele? – ismételtem egyre mérgesebben. Ez ki akar csinálni! Mindig utált, de nem gondoltam, hogy ennyire. Bólintott azzal a szőke agyával. – Miért pont én?!

Bella szemszöge
Feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. Próbáltam valami repedést keresni, egy kis hibát, aminek talán formát ölthetek, de semmi. Tökéletes volt.
Halk kopogást hallottam, a mitől kissé összerezzentem.
- Szabad! – suttogtam, a hangom rekedt volt, a több óra csend miatt. Megköszörültem a torkomat.
Egy eddig ismeretlen fiú lépet be az ajtón. Feszült volt, ez lerítt a mozgásából, és undorodva méregetett. Na, ez jól esik. Vajon ő, hogy nézne ki, ha megerőszakolnák kétszer, és az utcán esne össze, utána X napig az ágyban feküdne. Bronzvörös hajába – amire ráfért volna egy kiadós fésülködés – beletúrt, majd belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Az ajtócsattanással a gyomrom összerándult és hányingerem volt. Felültem, szorosan felhúztam a térdemet. Ő a családhoz tartozik? Vagy Greg küldte értem? Hogy kérdezzek rá? Mi van, ha ő is… Nem!
- Te sírsz? – kérdezte.
- Nem! – makogtam, és idegesen letöröltem, két-három forró könnycseppet az arcomról.
- Edward vagyok… - mondta, és látszott rajta, hogy nem akar itt lenni. – A többiek elmentek… vásárolni, így gondoltam bejövök és egy kicsit beszélgethetnénk. – ült le egy sámlira, az ágytól jó messze.
Ketten vagyunk? – esett le a nyilvánvaló tény. Kicsit remegni kezdtem, közben beharaptam az alsóajkam.
- Bella… - hebegtem.
- Parancsolsz? – nézett rám, közben iszonyatosan koncentrált.
- Bella vagyok – mondtam bátrabban.
- Tudom, az új lakó. – mosolygott bizonytalanul.
- Én nem akartam! – védekeztem. – Esetleg nem tudnád lebeszélni Rosalie-t?! Van pénzem, nem kell ellátni… Ezt egyébként sem fogadhatom el…
- Nem érdemes vele vitatkozni. Ahhoz túl szőke… - sóhajtott lemondóan. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon utál. Lehet nem kedvelni valakit úgy, hogy nem is ismered? – tettem fel magamnak a kérdést.
- Rose nagyon kedves, nem kéne őt bántanod.
- Azt hiszem én élek vele, hosszabb ideje, szóval jobban el tudom dönteni milyen – morogta.
- Te nem kedvelsz engem. Akkor minek jöttél? – sóhajtottam. Azért, hogy kínozzon? Nem akarok egy légtérben tartózódni semmilyen hímnemű egyeddel, ez meg idejön. Talán gondolatolvasó és ezzel akar szekálni.
Habozott.
- Mi történt veled pontosan?
- Megtámadtak az utcán – motyogtam. Szarul hazudok, pedig ez egy begyakorolt mese. Felállt, és tett egy bizonytalan lépést felém.
- Állj! – kiáltottam fel. Összevonta a szemöldökét. – Csak… csak ne gyere közelebb… - kérleltem. Nem törődött velem, leült az ágy szélére, én pedig még jobban a támlának lapultam. Kezét megindította felém, és felhúzta a lábszáramról a nadrágot. Érintése ugyanolyan jeges volt, mint testvéréé, de én jobban reszkettem, mint valaha.
- Ezek! – mutatott egy kék foltra, majd egy másikra, ami már sárgult. – Nem egy támadás sebei, Bella – mondta kedvesebben.
- Elestem, nem tudom, miről beszélsz! – söpörtem le a kezeit a lábamról.
- Mi történt? – kérdezte makacsul.
Felsóhajtottam. Fedeznem kell, Őt… muszáj…
- Sajnálom, de nem lehet… nem… - ráztam a fejem.
- Miért?
- Csak. Csak… nem és kész.
- Most el fogod mondani mi történt! – utasított.
- Nem! – vágtam vissza. Egyre jobban véreztem belülről. Felhozta az összes eldugott emlékemet a faggatózásával. Greg nyögései a fülembe… - ELÉG! – ordítottam. – Csak menj el! Nem veszed észre, hogy ez mennyire nem tartozik rád? Megfulladok… - kapkodtam a levegőért. A torkomat elzárta egy gombóc, és alig jutottam levegőhöz. Ami még is bejutott, égette a belső szerveimet.
- Oké… - motyogta. Szeme most nem volt olyan sötét, mint amikor bejött. Megértőbben meredt rám, és kíváncsian. Felállt, könnyű, ruganyos mozdulattal, majd kiment.
A gyomrom még mindig apró, kemény kő volt. Még mindig nehezen kaptam levegőt.
Nem hallottam, hogy megjöttek volna a többiek, pedig már a nap lenyugvóban volt. Az nap már nem jött be senki hozzám. Örültem neki.
A hold feljött, és a hatalmas üvegen keresztül megvilágította a fenyők tetejét, és az arcomat. Aludt már a város, s a ház. Bárcsak magamról is elmondhatnám ugyanezt. De én ezt az útvesztőt kaptam az élettől. Hogy elbújjak a valóság elől. Hogy kizárjam az Ő hangját a fejemből… Az üvöltéseit. Mikor mégis lezárom a szemem, látom az arcát, megfeszített öklét, ahogy közeledik felém. Nekem ezzel a tudattal kell nyugodtan aludnom.

Remélem tetszik. Kommiztok nekem? w.w Alice

4. fejezet - Ébredés

Sziasztok! Megírtam a frisst, amit AliceCarrornak küldök, aki lebétázta nekem :D. Jó olvasást! Kizzy

4. fejezet - Ébredés

Mikor magamhoz tértem, egy kényelmes ágyban találtam magamat. Fel akartam kelni, de nem volt hozzá erőm. Még mindig zsibbadt mindenem. Egy pár percig a plafont néztem. Nem volt rossz kilátás, mert a plafon álburkolattal volt fedve. Téglalapok voltak rajta, és mindegyik úgy volt meghajlítva, hogyha négyet néztünk egybe, akkor egy rombuszt adott ki, de más fényviszonyoknál, más alak jött ki. Egyszer, ha az egész plafont néztem, X alakot fedeztem fel, másszor szimpla vonalakat. Egy pár percig, még nagyon jól elvoltam ezzel, de utána az elmémbe hasított a gerincemtől egy fájdalom. Túl sokat feküdtem rajta, és ezt sajnos már ő is megérezte, így nem volt mit tennem, meg kellett próbálnom felülni. A két karommal próbáltam magam felnyomni, de nem történt semmi, csak annyi, hogy amikor félúton jártam, nagy zajjal visszadőltem. Nem tudtam mennyi az idő, és reméltem, hogy senkit nem keltettem fel, vagy zavartam meg. Miközben dőltem, picit jobban szemügyre vettem a szobát. A falak vörösek voltak, és az ágytakaró is. Meseszépen be lett rendezve. Az ággyal szemben, volt egy plazma tv, ami fölött egy kép lógott. Gyönyörű volt, igazán tetszett, látszott rajta, hogy minden bútor, és minden kellék, márkás volt. Mire megint megpróbálhattam volna feltápászkodni, az ajtó szépen, lassan kinyílt, és egy gyönyörű lány, angyalszerű lány lépett be a szobába. Egész végig mosolygott, majd odajött hozzám. Leült az ágy szélére, és bemutatkozott.
- Szia! Nem tudom, mennyi mindenre emlékszel abból, ami tegnap történt, de én Rose vagyok. – hangja kedves volt, és dallamos. Hiába volt addig csend, ez nem zavarta a fülemet.
- Szóval, te voltál az, aki megmentett azoktól a… férfiaktól. – az utolsó szót olyan halkan mondtam, hogy alig lehetett érteni.
- Mondhatjuk így is, de igazából a barátom talált rád, én csak segítettem neki. – mosolya lágy volt, és megnyugtató.
- De, azért egy két rész nem olyan világos, mondjuk, hogy kerültem én egyáltalán hozzátok, mi történt velem? – hadartam. Lényegében sok mindenre akartam választ kapni, de már a fele kérdéseimre nem emlékeztem.
- Hát, a barátom, Emmett talált rád az utcán, teljesen… hogy fogalmazzam meg, szóval… nagyon rossz állapotban voltál. Emmett segíteni szeretett volna, de te sikoltozni kezdtél, aztán mentünk a húgommal. Először ő próbálkozott, majd én. Nálam egy kissé megnyugodtál, és hagytad, hogy segítsünk, persze a barátomat ott hagytuk, nem akartunk még inkább felzaklatni. Úgy tűnt, elég sokkos voltál, és szeretett volna itthon apám is megvizsgálni, de mivel férfi, nem jött neki össze. – hangja kissé szomorkás lett, és nem nézett a szemembe, hanem a körmeit babrálta. Gondolom, őt is eléggé megviselte az, ami velem történt, csak azt nem tudtam, hogy miért. – Utána beléd akartam adni egy adag nyugtatót, de bátyám akarta, csakhogy neki nem sikerült, így végül is én nyugtatóztalak be.
- Értem. – ennyit tudtam kinyögni. Hirtelen kezdtek bennem felderengeni a képek a tegnap estéről.
- Még érdekel valami?
- Igen, mondjuk az, hogy ez kinek a szobája? Csodaszép. – tátottam el a számat. Minden élesebb lett, mint amikor dőltem.
- Óh, ez a páromé, és az enyém.
- Gratulálni tudok hozzá, fantasztikus! – végre nekem is sikerült egy kis mosolyt kicsikarni magamból. - És amúgy a többiek kicsodák, akikkel tegnap találkoztam? És mi a családnevetek? – tudtam, hogy ez eléggé faragatlanság, és hogy csak ilyen hirtelen jött rám, de ez akkor nem zavart.
- Hát, tudod, mi nem vér szerinti család vagyunk. Mostoha anyám, és mostoha apám, Esme, és Carlisle vett magához mindnyájunkat, mivel nekik nem lehet gyerekük. Nekem van egy ikertestvérem, Jasper. Minket Hale-nek hívnak, a többieket Cullen-éknak. A testvéreim Edward, és Alice, a barátom, akit szintén mostoha szüleim fogadtak be, Emmett. Ó, Alice, és Jasper is egy pár, egyedül Edwardnak nincs barátnője. Bár, amilyen tuskó, egyhamar nem is lesz neki. – a végén a hangja egy-két fokkal gonoszabb lett.
- Nos, ez szuper. – nem jött ki több a torkomon.
- Gondolom, van még kérdésed, gyerünk, csak bátran, hadd halljam őket. – biztatott.
- Honnan tudtad, mi a problémám?
- Tudod, ez, szóval, ez velem is megesett. – mondta nehezen. Szeme már ragyogott, és azt hittem, el is fogja magát sírni, de nem így tett.
- Óh, sajnálom. – ennyi tellett tőlem, de egyszerűen nem értem be. Fel akartam kelni, hogy átölelhessem, hiszen neki is épp úgy össze lehet törve a szíve, mint az enyém. Megpróbáltam, és végre sikerült, de amikor semmi nem volt a hátam mögött, megint azt hittem, hogy visszadőlök, de egy erős kéz elkapott. A hátamat tartotta. Kellett egy pár másodperc, mire rájöttem, hogy Rosalie kapott el. Én, kihasználva az alkalmat átfontam a nyakát. Érdekes, hogy bőre mennyire hideg, és kemény volt, de gondoltam ezzel inkább nem foglalkozom. Egy pár pillanattal később, hideg kezeket éreztem a hátamon, amitől kissé kirázott a hideg. Ezek után, hirtelen elengedett, és bocsánatkérően nézett rám. – Mi a baj?
- Semmi, csak hálás vagyok neked, és bocs, hogy egy picit erősebben öleltelek át. – intettem, hogy semmi gond, bár én nem éreztem erősnek.
- Én is köszönök mindent, amit értem tettetek. – hálálkodtam.
- Tényleg, nem vagy éhes? Vagy szomjas? Nem kérsz semmit?
- Nem, köszönöm nem kell semmi. – hirtelen éreztem valami mardosást a hasamban, ezután egy másodperccel fel is mordult.– talán mégis, valamit kéne ennem. – Elpirultam, mire Rosalie felkuncogott.
- Rendben, mostohaanyám hamarosan felhozza. – mondta sugárzó mosollyal az arcán, majd lement.
Mikor kiment, hirtelen túl nagy lett a csend. Emiatt magányosnak kezdtem érezni magam, bár tudtam, hogy mindjárt jön… nem ugrott be a neve, akárhogy próbálkoztam, nem ment. Addig tudtam, hogy valami E betűvel kezdődik, talán Emily. De, nem baj, majd megkérdezem tőle. Helyette egy másik dolog nem hagyott nyugodni. Miért segített az a férfi, Rosalie barátja? Semmi oka nem volt rá, és egy idő után úgyis elfelejtett volna, akkor miért? Tán, nem…? De, lehet, lehet, hogy ő is, olyan, mint Greg? Nem, az nem lehet, még egy olyan embert, nem bírnék ki! Eldöntöttem, hogy mindent kiderítek róla, amit lehet. Már kezdtek bennem megfogalmazódni a kérdések. Próbáltam a lehető legkedvesebben összehozni, de nem tudtam, hogy tálaljam az anyának, hogy a fiá… Ekkor belépett egy gyönyörű nő. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy valószínűleg ő az anya. Kezében tartott egy tálcát, amin egy komplett reggeli volt. jó illatok csapták meg az orromat, például tükörtojás, és gyümölcsös tea. Az ajtót a könyökével nyitotta ki, így mielőtt becsukta volna, odaadta a tálcát. A tojáson és a teán kívül, volt ott még egy nagyon jól kinéző szendvics, és narancslé is. Az ajtó hangját hallottam, amint a zár a helyére pattan. Nem sokára mellém ült Rosalie mostoha anyja.
- Köszönöm. – mondtam boldogan.
- Ugyan Drágám, nincs mit. – mosolygott felém melegen.
- Nem kellett volna ennyit fáradoznia értem. – tényleg nem értettem, miért ilyen kedves hozzám mindenki. Lehet, hogy szomorú, ami velem történt, de attól független, nem vagyok rosszul, sem szeretet hiányos, bár meg kell vallanom, jól esett hogy foglalkoznak velem.
- Nem volt fáradság, örömmel teszem az ilyeneket. – simogatta meg a bal karomat. – de, kérlek, tegeződjünk!
- Rendben. – mondtam meglepve.
- Gyerünk, egyél csak! – biztatott. – vagy zavarok? Mondd csak meg, szívesen kimegyek.
- Nem, nem gond, sőt, szeretnék beszélgetni is. – nem tudtam még mindig, hogy tálaljam a kérdéseimet.
- Mondjad csak bátran Kicsikém, miről szeretnél? – nem jött ki a kérdés a számra, és hogy még egy picit húzzam az időt, fogtam a szendvicset, és beleharaptam. Finom volt, és lassan próbáltam kiízlelni, de egy falat hamar elfogy, amikor lenyeltem, elkezdtem valamit hebegni.
- Nos, arról lenne szó, hogy… nem emlékszem, hogy hívnak. – hazudtam. Nem akartam tapintatlan lenni, bár nyaldosott belül a kíváncsiság, és a félelem.
- Jaj, emiatt nem kellett volna aggódnod. Esme vagyok. – hangja kellemes, és könnyed volt.
- Ó, már emlékszem, köszönöm. – mosolyogtam rá. Valahogy megnyugodtam, ami miatt fel is bátorodtam. Gondoltam, na, most, na most megkérdezem, hisz talán legközelebb már meg is bánom. Nyeltem egy nagyot, és a szemébe néztem. – a másik dolog, ami érdekelne, hogy milyen ember Rosalie barátja?
- Emmett? – kérdezte meglepve. Bólintottam. – egy nagyon kedves, aranyos fiú. Olyan mackószerű. – kérdőn pillantottam felé, amit mikor meglátta, gyorsan válaszolt. – mert olyan nagy, mint egy medve. – nevetett. – De, nem mellesleg nagyon szeret poénkodni, igazi humorzsák.
- Ez jó – mondtam nyugodtan, de még egy kérdés furdalta az oldalamat.
- Még akarsz tudni róla valamit?
- Tudom, hogy ezt ostobaságnak és őrültségnek fogja… vagyis fogod tartani, de, itt mennyire, hogy is mondjam… - nem jött a szó a számra, annyira butaság volt. – szóval, ami történt a miatt akarom tudni, hogy mennyire… a fiúk… nos… - hirtelen bátorság öntött el, amit ki akartam használni, így nagy levegőt vettem, és – Mennyire perverzek az itt élő férfiak? – amint kimondtam, megint féltem, de most már a következményektől. Ha tehetném, visszatekertem volna az időt, és a kérdésfeltevés előtt pofán vágtam volna magam.
- Öhh… öhh…. – ennyit mondott. Valószínűleg az arcom rosszabb volt, mint a paradicsom és a pipacs együtt véve.
- Én, sajnálom. Nem kell válaszolnod, ha nem, akarsz. – fel voltam készülve egy erős letolásra, hogy én itt egy vendég, és hogy hogyan kérdezhetek a történtek után ilyet? Megérdemelte volna. Fordított helyzetben én biztos ezt tettem volna.
- Nem, nem semmi gond. – nyugtatott. – Csak picit váratlanul ért a kérdés, ennyi. Szívesen válaszolok rá, megértem, hogy foglalkoztat ez. – mosolya megnyugtatott. – Aggodalmadra azonban semmi okod nincs, hiszen Jaspernek ott van Alice, Edward pedig nem olyan fajta, hogy ráveti magát minden nőre, a férjem pedig nem pedofil, ne aggódj. – ez megnyugtatott 3 férfiról, viszont Emmettről nem beszélt, miért nem?
- És Emmett? Ő milyen?
- Hát, ő egy kicsit perverz, de csak Rose-zal csinál testesebb dolgokat, másokat maximum csak biztat, hogy menjenek szobára, és viccelődik vele, de amúgy nála sincs gond. - ez a válasz hiába nem volt rossz, nem tudtam nyugodt maradni. Ezután Esme kiment, azt mondta azért, mert dolga van, én pedig egyedül maradtam. Gyorsan meg akartam reggelizni, mikor az ajtóban megláttam egy gyönyörű… manót. Nem tudom másként jellemezni, apró termetű volt, és manó hajú, mégis ugyanolyan gyönyörű volt, mint a többiek. Észre sem vettem a nagy csodálkozásban, már mellettem termett, arcáról sugárzott a mosoly, és pattogott. Nem tudtam hova tenni ezt a viselkedést.
- Jaj, Bella, szia, én Alice vagyok, és azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudsz hol lakni? – hadarta. Alig tudtam felfogni mit mond.
- Nem, még nem vettem ki egy albérletet sem. – tényleg fogalmam sem volt, hogy hová tudnék menni, és sajnos még a környéket sem ismertem, egy ismerősöm sem lakott itt még.
- Na, akkor majd nálunk ellakhatsz! – csilingelte.
- De… nem… én nem akarok a nyakatokon lenni. – dadogtam.
- De hát, ha a nyakunkon lennél, szerinted felajánlottuk volna? – jelent meg az ajtóban Rosalie.
- Nem, de akkor is, ez így nem jó. – próbáltam határozottnak tűnni, kevés sikerrel.
- Úgysem engedünk el.
- De, mi…? – ekkor a torkomon akadt a szó. Az ajtóban hirtelen megpillantottam egy férfit, amitől nyugtalannak kezdtem magamat érezni. Úgy gondoltam, veszélyben vagyok!

Kérleeek!

Kérek mindenkit, hogy szavazzon rám itt:
http://alkonyat.gportal.hu/gindex.php?pg=33047257
Én vagyok Avis! Aki szavaz az írjon, és cserébe kérhet valamit! bármit! Nagyon fontos!
Előre is köszi.
Még egyszer, én vagyok AVIS!
Előre is köszi :)

Puszi: Alice
U.i.: Csatoltam a képet amit én csináltam :)

Kövess Twitteren!

A főblognak nincs sok értelme x'D. Nem igazán használom, nem nekem való, így inkább létrehoztam egy Twitter fiókot nektek. A blogos nevemet használom ott. Hírt kapsz twitteren: - ízelítők, hogy állok éppen, mikor lesz friss, friss fent van stb. Kövess Twitteren! :D
http://twitter.com/alicecarror
Alli :)

3. fejezet - Túl rossz

Hali :) Megjöttem. Most Kizzy helyett én írtam meg (Alice) a fejezetet. remélem bejön nektek, és kitisztult egy - két dolog. Puszi: Ali

3. fejezet

Túl rossz

Edward szemszög

Rosalie gondolatai kivételesen nem sekélyesek voltak, ami csak maga és a kis Barbie világa körül forog. Most a gondolatai főtémája egy lány volt. Az emberek átlagához képest túl fehér, túl sovány volt, és meglehetősen sok seb borította, az arca is elkínzott volt. Rose tisztában volt, hogy mi történik vele, de jól titkolta. Éles sikítás rázta meg a házat. Carlisle fejében rengeteg kérdés cikázott, de ami a legtöbbször előjött: Mi baja?
Közelebb mentem a nappalihoz. Ahogy benyitottam édes vér illata csapta meg az orromat. Istenem, életemben nem éreztem ilyen mámorító, csodás, bódító szagot. Kellett nekem, kellett a lány… Ha csak egy kicsit megkóstolnám, ártanék valakinek? De nem, a vámpír énemnek nem volt elég egy kis megkóstolás. Az egészet akartam, és most! A helyzetünket rontotta, hogy tele volt friss sebekkel, így még jobban éreztem és vágytam rá.
Agyamat furcsa köd lepte el, olyasmi mikor vadászok, csak intenzívebb, vágyakozóbb. Most! Fél másodperc alatt szeltem át a szobát, és a köztünk lévő távolságot. Közelebbről még ínycsiklandóbbnak tűnt, ahogy a nyakában pumpált a vér.
- Edward, szállj le róla! Közelébe ne menj! Tűnj innen! – hallottam a kétségbeesett parancsokat Rosalie-tól.
Most még jobban nem érdekelt, mint ahogyan általában. Most csak én és a vér voltam.
Hirtelen egy erős nyugtató hullámot kaptam, gondolom Jasper-től. Mérgesen nézett rám, ahogy egy pillanatra el tudtam szakadni a lány mámorító illatú nyakától. Jasper szeme is olyan éhesen villogott, mint az enyém, de koncentrált valamire, vagy inkább valakire. Újabb nyugtató hullámot kaptam, és az elég volt arra, hogy leálljak a lélegzetvétellel, és ezzel kitisztuljon annyira a fejem, hogy elviharozzak. Egy erős mozdulattal hátralöktem magam, és a falnak csapódtam, ami hangos reccsenéssel megadta magát és összetört alattam. Esme nem lesz boldog, hiszen most újítottuk fel a házat, de jobban fog örülni, mintha megöltem volna egy ártatlant. Felálltam, hátra sem néztem, és bevetettem magam az erdőbe, ami egyet jelentett a nyugalommal és a friss levegővel.
Utáltam a lányt. Utáltam az illatát, és legfőképpen magamat utáltam, hogy ezt tettem. Gyűlölni akartam, és gyűlöltem is azt a reakciót, amit kiváltott magamból? Sajnálni? – idegesen felnevettem a gondolaton. Nem, nem tudtam sajnálni jelen pillanatban csak magamat. Kétségkívül azért küldték, hogy tönkre tegye a létezésemet, ráadásul Rosalie kis kedvence lett. Fantasztikus! Talán jobban jártam volna, hogyha megölöm, mert úgy nem kellene évtizedeket várnom, hogy meghaljon.
Gyűlölni őt és az érzést…
De valamiért nem tudtam kiverni a fejemből üveges, rémült tekintetét, amit Rose fejében láttam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki bántotta őt…

Rosalie szemszög
Ennek a faragatlan, százéves kövületnek meg mi a jó fene baja van? Hogy lett volna képes bántani ezt a szegény, ártatlan lányt? Nem szenvedett még így is eleget? Jöjjön csak haza, majd megkapja a magáét, és abban nem lesz köszönet!
Megértem, hogy nehezen viselte el a vér szagát, de könyörgöm, Jasper elviselte, akkor neki meg miből tartott volna befogni azt a krumpli orrát, és elhúzni, ha már annyi tartása sincs, mint egy öt éves hisztis kislánynak, aki nem kapja meg a babáját? Ha?
Carlisle értetlenül meredt a romokra, amit az a tuskó hagyott maga után. Azért illett volna felsöpörni, ha már nem tud célzottan vetődni…
Ki vettem nevelő apám kezéből az injekciós tűt, amiben egy extra adag nyugtató volt. Ráfért. Sok ezerszer láttam már, Carlisle hogy csinálja, így gyerekjáték volt belé szúrni, és pont a vénájába adagolni a szert.
Isabella (a jogosítványában lévő név alapján tudtuk azonosítani) izmai felengedtek, ökle szétnyílt, és hangos szuszogása halkabbá vált. Bevált!
Végigsimítottam gubancos, barna haján.
- Emmett, Carlisle, Jasper kifelé! – mutattam az ajtóra, ha esetleg eltévednének és maradni akarnának.
- Most miért, Cica? – nézett rám szomorúan Emmett. Mindig akartam egy gyereket, de most jobban örültem volna egy férfinak, aki befogja és elmegy.
- Mert megfürdetjük Alice-szel! Tünés! – mordultam rájuk, már dühösebben. Se szó, se beszéd kitűztek. Így kell ezt csinálni!
- Rosalie, néha olyan kedves vagy – mondta szarkasztikusan Alice. Nem feleltem csak rámorogtam. Felsóhajtott. – Mondom…
Levettük Isabella elszakadt, sáros ruháit és ki is dobtuk őket. Ahogy láttam a méretünk egyforma, majd adunk neki valamit az én vagy Alice ruhái közül. Úgy is van elég…
Testét zúzódásuk borították, amibe belefért egy átlagos öklű férfi lenyomata. A hasfalán húzódó sebek közül már rengeteg begyógyult, de én így is tisztán láttam az elszíneződést, hál a vámpírlátásomnak.
Mikor elkezdtük lemosdatni (Alice fél pillanat alatt felsuhant vele a fürdőszobába), és a szappanos szivacs elhaladt egy sebe feledt, arca alig láthatóan megmozdult, és halkan felsóhajtott a fájdalomtól, gondolom.
Alice talált fehérneműt, farmert és egy pólót, pont a méretében. Felöltöztettük, megfésültük. Kicsivel jobban festett. Kicsivel.
Bevittem őt a hálószobánkba. Emmett az ágyon terpeszkedett, és mecset nézett. Rám emelte tekintetét. Kissé meglepődött mikor nem egyedül talált. Hová tette ez a fél marha a vámpír hallását? Szerinte nekem mióta ver a szívem?
„Kifelé” – tátogtam. Nem mert ellenkezni. Papucs.

Bella szemszög
Alig emlékszem valamire. Megérkeztem a repülőtérre, és nem volt kedvem kocsira költeni, így elindultam gyalog. Az emlékek fejbe csaptak, mint egy hatalmas, vörös tégla. Egyre jobban szippantottak magukba, és én hagytam magam. Nem érdekelt, hányszor estem el a füvön, és vágtam meg magam az aszfalton. Csak mentem előre, mint egy beprogramozott zombi.
Nem érdekelt, hogy az autók felcsapják az új ruhámat sárral. Temetni akartam a múltat. Valaki megállt. Alig láttam az arcát, már csak egy homályos képfolt. Annyit tudtam, és elég is volt: férfi. Mit akar tőlem? Hol vagyok? Ő küldte értem? Megtaláltak?
Egy éles sikítás rázta meg az erdőt, és bennem megszakadt valami. Szinte hallottam a reccsenést, ahogy a valóság összefolyt a rémálommal, és ahogy elengedtem az egyetlen szálat is, ami még a sekélyes felszínen tartott. Sodródtam. Majd egy angyal arca csúszott a képbe. Mézszőke haja volt, és arany szeme. Mosolygott, és nyugtatgatott, hogy rendben lesz minden. Tehát meghaltam? Ennyi volt? Én képes lennék elengedni a világot.
Bökések, egy harmincas pasi, aki tűvel közeledik. Nem láttam tisztán, olyan homályos minden. Mi történik velem? Mi az a szer?
Egy újabb fülsüketítő, kétségbeesett ordítás. Ki az? Miért zsibbadnak a végtagjaim?
Majd újabb arc. Ijesztőbb. Ő is férfi. Jóval fiatalabbnak tűnt, ha jól emlékszem. Úgy nézett rám, mint aki menten rám veti magát. Már hang sem fért ki a torkomon. Vártam az újabb női sikítást, de nem jött. A valóság és a múlt szélén táncoltam. Az angyalnak sikerült valamilyen szinten visszahoznia. Minek tette? Jól éreztem ott magam…
Majd egy csattanást egy bökés követte a kezembe. Éreztem, ahogyan valami hideg végig száguld az ereimben, és fokozatosan elzsibbasztja a testrészeimet. Ahogy elérte a nyakamat, ködöt küldött az amúgy is nehézkes agyamra. Örültem, mert végre beleugorhattam a szakadékba, és elnyelhetett az édes tudatlanság, ahol minden csak egy nagyon rossz álomnak tűnhet.
De nem menekültem itt sem. Visszacsöppentem a múlt ijesztő valóságába.
Túl rossz. Fáztam. Anyám keze mindig piszkos volt apám halála utáni években. Ételt szolgált fel egy forgalmas kis kávéházban, a főutcán. Csak megpróbálta a legjobbat nyújtani. Itt még iskolába járhattam, lehettek barátaim. Én boldog voltam, de én egyfolytában csak azt hallgattam tőle: túl rossz. Ez olyan butaság volt. Nem volt semmi sem rossz, de ő többre vágyott.
Most nekem olyan rossz. Bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy menjek sétálni egyet anyámmal, és elmondjam neki, felvilágosítsam arról a tényről, minden jó. Vagy apámmal, hogy szóljak, neki aznap ne menjen el, akkor még mindig élne, és megvédene. Itt hagyott, el sem búcsúzott, nem volt velem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És anyám is! Ő csak dolgozott, miután kilépett a kávéházból. Újságíró lett, egy vállalatot hozott létre. Azt sem vette észre, hogy ellógom a különórákat, hogy rossz társaságba keveredjek, mert nem járhattam iskolába, mert megfosztott a barátaimtól. Csak védeni próbált, de azt sem vette észre, hogy „barátom” van, aki a véremet, pontosabban a pénzemet szívta. Aki bántott…
Most valóban még álmomban, vagy éppen a halálom szélén is anyám hangját hallom, ahogyan veszekszik: minden túl rossz.
Apám tenyere fent most éghet a bűntudattól, szétszakadt a családja. De apu, nézd a jó oldalát, van ruhánk és ételünk, csak éppen boldog nem vagyok, mert rosszra fordult minden, mikor egyedül hagytál minket…
Utálom a férfiakat. Utálom az érzést, amit kiváltanak belőlem: menekülni. Gyűlölöm magam, hogy nem tettem semmit, és fokról – fokra, mélyebbre süllyedtem.
Gyűlölni Őt, amiért ezt tette velem. Gyűlölni az érzést, és apámat, hogy megszülettem. Most valóban minden túl rossz...