9. fejezet - Megvagy

Sziasztok! Köszönöm Kizzy nevében is a sok kommentet. Édesek vagytok :). Én írtam meg a következő fejezetet (Alice). Remélem tetszeni fog.

9. fejezet
Megvagy

A hév, ami elkapott, egy szempillantás alatt múlt el. Bár az egész merőben más volt, mint az eddigi csókjaim, finom, s érzéki volt, megijedtem. Az nem kifejezés. Eszembe jutott Greg lehelete a nyakamnál, erős, durva fogása, a szájíze. Egyszerűen hányingerem volt.
Kibontakoztam az öleléséből, nem ellenkezett. Nem nyúlt utánam, ez új volt.
- Sajnálom, nekem ez nem megy… - suttogtam, majd a gép felé vettem az irányt. Gyerekes dolog megfutamodni?
- Nem mehetsz el egyedül. – kapott a kezem után, s most magához rántott.
- Meg kell értened, hogy mennem kell – mondtam gépies hangon, tekintetét kerülve.
Magához szorított. Nem durván, finoman.
- Nem mész te sehová – lehelte a fülembe. Lélegzete csiklandozta a fülemet, a gyomrom is belebizsergett.
- De az anyám… aggódik… Gr... vagy is Ő megtalál! A gép két perc és megy…
Az államat gyengéden megemelte, kötelezett, hogy nézzek a szemébe. Arany írisze perzselte a bőrömet, meggyulladtam.
Arca kínzó lassúsággal közeledett felém, volt bennem egy olyan érzés, hogy manipulálni akar, és én hagytam magam. Ajka gyengéden súrolta a számat, a kezével a derekamat ölelte, amitől kicsit olyan volt, mintha bezárnának. Magamon is nevetnem kellett, annyira szánalmas vagyok. Undorodom a férfiaktól egy ember miatt. Hagyom, hogy Edward még is letámadjon, és még jól is esik. Simogatta a lelkemet, mert mindig az ilyesfajta szeretetre vágytam. Úgy van. Szánalmas vagyok. Egy szeretet éhes idegroncs.
Reflexszerűen adtam meg, amire vágyott (?). Féltem, hogy bántani fog (?). Azt sem tudtam, mi a bajom, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem futhatok el. Ez a dolgom. Betanított pincsi kutya?
- Ácsi, Bella… - tolt el magától. – Lélegezz mélyeket. Én soha nem bántanálak téged. Nincs mitől félned. Ígérem.
- Csődtömeg vagyok… - sütöttem le a szememet.
- Shh, semmi baj. Nem teszünk semmi olyat, amit nem akarsz! – ölelt magához. Legszívesebben helyben bőgni kezdtem volna, annyira ramatyul éreztem magam.
- A bölcsességem sosem segített,
Szegényként a lopás nem jött be.
Belefáradtam, hogy vakon éljek,
Belül undorodom, és semmit sem érzek.
Így emlékeztetsz,
Így emlékeztetsz arra, ki is vagyok valójában,
Így emlékeztetsz arra, ki is vagyok valójában.– dúdoltam. (nickelback: how you remind me - a szerk)
- Nickelback? – vonta fel szemöldökét egy lélegzetelállító féloldalas mosoly kíséretében.
- Ismerted? – kérdeztem meglepődve.
- Igen – köszörülte meg a torkát. - És most, ha még bírom, mindkét kezemmel foglak
Mindig abban hittem, hogy nincs semmire szükségem, csak rád
Ha nem mondtam még, akkor mondom most…
Te sose leszel már magad!
És mostantól, ha úgy érzed itt a vég,
Nem hagylak el…
Ha már nincs remény, tudom, hogy folytatni tudod.
Körbenézünk a világban,
Vigyázok mindig rád.
- Meg vagy húzatva? Itt a reptér közepén? – csitítottam. Nem halkan, hanem hangosan énekelt. A hangja gyönyörű volt, betöltötte az egész teret, így mindenki ránk figyelt. Egész testemben égtem, s rákvörös volt még a kezem is.
- Ooooh!
Minden napot úgy fogsz megélni,
Mint az egyetlent, és ha már sose lesz holnap?
Ne hagyd elillanni,
Lehet az egyetlen, tudod, hogy csak most kezdődött.
Minden egyes nap,
Lehet az egyetlen, és ha már sose lesz holnap?
Már sose lesz holnap…
- Never gonna be alone… Amúgy ezt vegyem célzásnak? – böktem finoman oldalba (már kitapasztaltam, hogy nekem jobban fájna őt bántanom), elkerülve a kíváncsi tekinteteket.
- Vedd. A rabom vagy – mosolygott rám cinkosan.
Félszegen megöleltem. Megtettem az első lépést a javulásom felé? Képes leszek egyszer, talán egyszer megbízni benne?
- Mi lesz a csomagokkal? – bújtam ki karjai közül. A két lépés távolságot még megtartottam.
- Semmi. Már feltették a gépre, majd Alice gondolom, szívesen bevásárol.
- Tudod, Edward… - kezdtem a témát feszegetni. – Én szeretnék elköltözni. Van nekem pénzem, nem lakhatok örökké a nyakatokon.
Hirtelen elkomorodott. Dühösnek látszott. Az emberek ilyenkor elvörösödnek, de nem. Ő még a falnál is fehérebb lett. Ez egyáltalán lehetséges?
- El sem akarom képzelni, hogy most TE egyedül lakj egy házban, mikor egy szadista RÁD vadászik.
- Meg tudom én védeni magam! – ellenkeztem. Semmi valósága nem volt a szavaimnak, de én magabiztosnak mutattam magam.
- Te?! – nevetett fel csendesen, miközben a kijárat felé igyekeztünk. – Azt látom, hogy nagyon kiállsz magadért, mutatják a véraláfutásaid! – gúnyolódott.
A friss levegőn kitisztult a fejem, az arcomba kellemes, hűs szellő csapott, bár az ég borult volt. Mintha egy kalitkában élnék.
- Saját házat akarok! – toppantottam. – Nekem kellemetlen, ha eltartanak… - tettem hozzá szelídebben.
- Hidd el, nem tartunk el. Már csak a puszta jelenléted is felvillanyoz minket. Rosalie kezdd elviselhető lenni! A gondolatai is már nem csak maga körül forognak. Elhiheted milyen idegesítő volt egésznap ezt hallgatni, és most, mióta itt vagy, másra is gondol.
- Várj, a gondolatait hallgatni? – vontam kérdőre. Nem, az lehetetlen! Vetettem el gyerekes tervemet. Nincsenek gondolatolvasók!
- Sokat beszélek.
- Edward… - álltam meg a kocsi előtt. – Addig nem ülök be, ameddig nem mondod el, mi volt ez az egész.
- Legalább a költözés témáról leálltál… - mosolyodott el fanyarul. – Te is megnyíltál előttem, így most úgy fair, hogy én jövök. Van egy olyan „fogyatékosságom”, hogy hallom az emberek gondolatát.
Uram Isten! Lehet hallotta az Ő nevét is? Elárultam magam! Mire gondoltam még? Ne mááár….
- Ez lehetetlen… - suttogtam. Bazd meg, Edward Cullen, hogy nem szóltál, hogy tartsam kordában rühes agyamat! Ezen túl csak a Las Ketchup-ot fogom fejben énekelni, ha a közelemben vagy! Készülj! Na, mit mondasz? Jó lesz? – üzentem felé gondolatban.
Öt percig csak meredtünk dühösen egymás szemébe, Ő azért volt haragos, mert költözni akarok, én pedig azért, mert nem válaszol.
- Kommentálhatnád, amit fejben mondtam neked! – tettem csípőre a kezem. Felnevetett.
- Azt hittem, hülyének tartasz, azért nem szólsz semmit. Bella én nem tudom miért, teljes képtelenség, de nem hallom a gondolataidat. Se kép, se hang! – felelte csalódottan.
- Fú… - fújtam ki a levegőt. Tehát Greg édes kis titka biztonságban van. Edward családja nem fogja felkeresni, így mindkettőjüket védhetem.
Beszálltunk az autóba, Edward pedig a gázra taposott. Az autó fantasztikusan gyorsan haladta meg a 120 km/h-át.
- Kérlek, vigyél el házat nézni. Biztos van itt valami a közelben – néztem körbe az ablakon át, de csak fenyőt és utat láttam.
- Tehát nem szállsz le a témáról?
- Nem én!
- Kiskorú vagy, nem lakhatsz még egyedül… - próbálkozott.
- Kérleeek… Felőlem lehet a közeletekbe is.
- Nem hiszem, hogy az erdő közepén van még egy ház – sóhajtott.
- Akkor bemennél a városba? Megnézném az eladó házakat, úgy is itt van minden cuccom - (az irataimra céloztam, hiszen a ruháim már messze voltak tőlünk)- a hitelkártyám is. Szóval…
- Te MA költözni akarsz? – rám se nézett, az utat fixírozta.
- Kellemetlen lenne visszamenni…
- Te meg vagy húzatva…
- Az lehet, de jogaim vannak.
- Én vagyok a sofőr.
- Leszarom! A városba viszel! Most! – utasítottam.
Hangosan kifújta a levegőt, majd egy másik útra kanyarodott.
2 óra múlva
- Már három házat megnéztünk, s neked egyik sem tetszett Edward. – beharapta az alsóajkát, s rágni kezdte. – Azért csinálod, hogy ne költözzek el?
- Neem… Csak ez tiszta penész volt, s még büdös is van. Itt a szemetes.
- Ez igaz, de a másik kettő?
- Túl kicsi és lepukkant.
- Én fogok benne lakni…
- Találunk még ennél sokkal jobbat, na, gyere. – azzal kézen fogott, s beültetett az autóba. Szegény, idős asszony hiába kiáltott utánunk, hogy fele árba odaadja.
- Rigolyás… - morogta az orra alatt.
- Hm?
- Tudod miért akarta olyan kétségbeesetten ránk sózni azt az izét?
- Azt a házat, s miért?
- Szerinte ott lakik a halott férje. Hangokat hall.
- Lehet benne valami, nem?
- Dehogy, csak egy macska van a padláson.
- Honnan tudod? – kérdeztem meglepve.
- Hát… csak mert ez az ésszerű.
- Á… - motyogtam, de gyanúsan méregettem. Kétlem, hogy igazat mondott.
- Nézd csak azt! – lassított egy gyönyörű ház előtt. Olyan volt, mintha egy amerikai kertvárosi álomba csöppennék. Kicsit hasonított az otthoni házunkra anyuval.
- Nem lesz ez túl nagy? – kérdeztem, de késő. Már beleszerettem.
A ház kétemeletes volt, szürke kőporral, a tető is hasonló színű volt, csak kicsit sötétebb. Két, fehér garázsajtó volt, két, hatalmas oszlop nyújtózkodott a bejárat felől, ami az erkélyt tartotta. A kocsi beálló felett két keskeny törtfehér ablak nyílt, a tetőről pedig szintén kettő kis „torony”.
- Legalább kényelmesen elférsz.
- Eladó?
- Nem látod a táblát? – mosolygott, s ujjával a saláta zöld gyepre bökött, ahol valóban ott volt az „eladó” felirat.
Kiszálltunk, s közelebbről megvizsgáltuk a terepet. Számomra minden kifogásolhatatlan volt, de kicsit túlzásnak találtam. De végül is mindegy, úgy sem ő veszi nekem (nem fogom megengedni).
Felhívta a táblán található telefonszámot, majd hallottam, ahogy megegyeznek, hogy tíz perc múlva itt van az ingatlanos.
- Mondtam, hogy találunk jobbat. – mosolygott. Keze bizonytalanul elindult felém, de inkább visszarakta maga mellé. Nem akart megbántani?

- Á, maguk azok? – dörrent ránk egy mély, rekedtes hang. Kicsit összerezzentem, s a hideg is végigfutott a hátamon.
- Igen, üdvözlöm! – mondta Edward, tisztán artikulálva minden egyes szót.
- Akkor nézzük meg a házat! – ajánlotta egy ősz, kopaszodó, tokás, felettébb nagy, öltönyös ember.
- Rendben – húztam be a nyakam. Nem volt valami bizalomgerjesztő ez a férfi, ahogy végigmért. Éreztem, hogy teljesen elvörösödöm.
A derekamnál (még ruha fölött is) hűvös érintést éreztem. Felnéztem, Edward volt az, aki gyilkos szemmel méregette az urat. A gyilkos alatt azt értem, hogy tényleg ölni készült (legalábbis a tekintete).
A pocakos öregember észrevett minket, s talán csalódottan vett tudomásul valamit.
- Első lakás? – kérdezte szenvtelen hangon, miközben a kulcsokkal bajlódott. Válaszolni akartam, hogy egyedül fogok itt lenni, de Edward, aki még mindig a derekamat fogta, megelőzött.
- Igen.
- Ó, értem… - motyogta.
Kérdőn néztem rá, de ő csak csöndre intett.
- Tessenek befáradni… - tárta ki előttünk az ajtót.
- Most már elengedhetsz! – suttogtam. Úgy tett, ahogyan kértem. Nem ellenkezett.
Leesett állal néztem körbe.
- Fantasztikus! – mosolyodtam el.
A nappaliban piszkos fehérre volt meszelve a fal, a szőnyeg saláta zöld volt, s akkora, hogy az egész szobát beterítette. A kanapé (ami bársonyos anyagú volt) pontosan olyan színű volt, mint a fal, s szép zöld díszpárnák javítottak az összképen. Középen (a kanapé, s a fotel között) egy üvegasztalka volt, gyertyákkal a tetején. A dívány mögött egy fa szekrény volt, tetején növényekkel. A sarokban díszfa állt, fölötte mennyezetig érő hófehér függönnyel, ami tökéletesen illett az ablakhoz. A kilátás is fantasztikus volt, az erdőre kaptam képet, így következtettem, hogy a városszélén vagyunk.
- Megfelelő eddig? – törölte meg a homlokát az ingatlanos.
- Aha, jó – biztosítottam, közben közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vehessem a konyhát, ami a nappaliból nyúlt. Edward végig a sarkamban volt.
Nem volt túl nagy, pont elég volt nekem a hely. Negyed akkora volt a konyha, mint a nappali. A fal barack színű volt, s az egész hossza akkora volt, mint a jobboldali ablak. Az egész helyiséget megvilágította. A konyhapult gránitból volt, alatta fényes, fehér konyhaszekrény pihent. A hűtő kétajtós volt, fémszínű.
- Már csak a hálót szeretném látni, utána aláírhatjuk a papírokat! – mondtam. Nem éreztem magam jól ennek a személynek a közelében.
- Rendben, ahogy a hölgy parancsol. Erre tessék! – indult el a fa, fehérre mázolt lépcsőhöz, ami az előszoba után volt. A vékonyka folyosó festményekkel volt díszítve. – Ez itt az első emelet. Két fürdő található. Egyik a hálóból nyílik, a másik a vendégszobából. Ez eddig négy helyiség. Található ezen kívül még egy rakodó szoba, ami később átalakítható gyerekszobává. – az utolsó szóra pipacsvörös lettem, még Edward halkan, a hátam mögül felnevetett.
- A második ajtó mögött található a háló, a folyosó végén társalgót rendeztek be a nagyablak alatt.
- Értem! – feleltem, majd a hálóhoz siettem. – A rohadt életbe… - hüledeztem, mikor kitártam az ajtót.
Az egész terem hatalmas volt, két nagyablak volt, az egyik pedig egy erkélyre nyílott. A hatalmas francia ággyal szemben egy nádajtó volt (kicsit átlátszott, így tudtam), ami mögött a fürdő helyezkedett el, míg mellette egy üveges gardrób volt (a legkevésbé sem érdekelt). A nádajtó mellett a fal aranyra volt mázolva, de csak ott, ahol a síktévé húzódott, alatta DVD polccal, a fal egyébként halvány bézsszínű tapétát kapott, a mennyezet pedig hófehér volt. Az ablak mellett egy üvegasztal volt, két (a fallal megegyező színű) székkel.
Az ágy alatt kapucsínó árnyalatú, rojtos szőnyeg helyezkedett el.
- Hozza a papírokat! – sürgettem, közben eldőltem az ágyon. Mikor a pocakos eltűnt, (hallottam dörmögő, hangos lépteit a lépcsőn), Edwardra néztem. – Mire volt jó ez a színjáték? – utaltam az „első ház” dologra.
- A te érdekedben mondtam.
- Miért?
- Nem fontos… - morogta, majd leült az egyik székre. Láttam rajta, hogy dühös, s úgy sem mondd semmit, ezért inkább témát váltottam.
- Hogy tetszik?
- Szép. Ráadásul biztonságos, van riasztó, meg ilyesmi.
- Itt is vagyok… - lihegte, közben leült mellém, a kezében egy papíralátét tartva, egy vaskos papír halommal. – Összesen 250.000 lesz bútorozatlan, vagy, ha rögtön költöznének, bútorozottan 320. 000 $-ba fog kerülni. De megéri, mert…
- Ne rizsáljon! – szólítottam fel, közben kicsit arrébb ültem, mert túl közel helyezkedett el mellettem. Szerettem megtartani a „két lépés távolságot”. – Kártyával fizetnék, s bútorozottan. Még ma költözni szeretnék.
- Én fizetek – lépett elénk Edward, s egy fekete hitelkártyát akart átnyújtani, de én megelőztem, mert a pénztárcámat a kezébe nyomtam.
- Csak viccelt! – magyaráztam az embernek, s csúnyán néztem Edwardra. Visszavettem a pénztárcámat, s gyorsan kihúztam belőle az egyik kártyámat, s emberünk kezébe adtam, hogy lehúzhassa. Edward égnek emelte a szemét, még én győztesen mosolyogtam.

Rick szemszöge
Valahol Floridában, E/3.
Már egy hete a monitor előtt kuksolt, mert egyik barátja, egy igen veszélyes alak a segítségét kérte, ami annyiból állt, várta, hogy Bella Swan hibázzon.
Greg jól ismerte Bella összes kártyáját (gyakran használta őket), és okos, éleseszű, tapasztalt emberként leírta az összes számát, tudta, hogy egyszer szüksége lesz rájuk. Eljött az idő. Rick programozó, jól ért a számítógépekhez, s van egy különleges programja, ami beméri az embereket a kártyájuk alapján.
A múlthéten bepötyögte mind a tizenkettő azonosítószámát, s várt. Várta, hogy vegyen valamit, valahol, hogy a program kimutathassa, címre pontosan leszűkítve hol tartózkodik, hogy aztán tovább adhassa haverjának.
Nagyon remélte, hogy Bella Swan „hibázni” fog, mert már csak pár napja volt megtalálni a lányt. Greg összesen kilenc napot adott neki. Nem akarta magán érezni a haragját. Sőt, mi több, élni akart még. Tagnap már megszerezte a lány új mobilszámát, de mielőtt bemérte volna (a program elég új, így még nem mondható túl gyorsnak), eltűnt a jel. Greg iszonyat dühös volt, s követelte, hogy találjon más módot a lány felkeresésére.
Rick már csak a hitelkártyában bízhatott. Szemei lassan lecsukódtak, álmos volt, hiszen legalább negyvennyolc órája nem aludt. Agya ködös volt, s ezelőtt hiába ivott meg legalább hat csésze feketét, nem hatott. Borostás arcát megtámasztotta, s hangosan szuszogni kezdett. Elméje kitisztult, álomtalan álom nyomta el. Már vagy egy órája hangosan horkolhatott, mikor a monitor élesen pityegni kezdett. Rick kelletlenül körbepillantott, úgy érezte mentem kiesnek a szemei, olyan nehéznek érezte őket. Először fel sem fogta mi történik, mi a baja annak a nyavalyás gépnek, de aztán megértette. Térkép rajzolódott ki a monitoron, beikszelve a pontot, ahol egy buboréküzenetben egy pontos cím jelent meg. Menten kitisztult a feje, s úgy érezte, megfogta az Isten lábát (na meg az életét).
Igen, Bella Swan hibázott. Rick azt is látta mennyit költött, melyik kártyával (a kilencedik volt a „nyerő”, ironikus módon Greg szerencseszáma), s nem hülye ember lévén a címből, s az összegből következtette, házat vett. Ez mentem megkönnyítette a dolgát.
Elővette a telefonját a farmerja zsebéből, s bepötyögte a titkos munkaszámot. Barátja két csörgés után felvette, már várta a telefonhívást.
- Greg, megvan!

Hihi :) Remélem kommiztok nekem :) Puszi: Alice

a ház | nappali | konyha | háló

8. fejezet - Maradsz. Ez nem "igen-nem"-es válasz

Sziasztok :) Kizzy megírta a frisst. FANTASZTIKUS LETT (én bétáztam). NAGYOT ALAKÍTOTT. Komolyan, én sem írhattam meg volna jobban. Nekem bejövős ^^ Jó olvasást, pici szörnyecskéim.

8. fejezet
Maradsz. Ez nem "igen-nem"-es válasz

Bella szemszöge
- Ne menj! – szólalt meg az ajtóból hirtelen Alice.
- Hát Te? Végig hallgatóztál? – kérdeztem egy kicsit felháborodva, bár inkább csak elterelésként használtam.
- Ne térj el a témától! – szólt rám.
- Figyelj, muszáj, elmenjek! – hangsúlyoztam szinte minden egyes szót.
- De nem teheted ezt velem! – jött közelebb az ágyamhoz, majd leült a szélére.
- Nem keverhetlek bajba titeket! Mondd meg neki… - Edward! Akartam mondani, de addigra már nem volt a helyén. Hát ez meg mikor ment el?
- Mi megvédenénk! – mondta kétségbeesve. – Ha kell akár én magam! – itt a kezét a mellkasán ütögette. Ezen a kijelentésen nem tudtam nem elfojtani egy mosolyt. Elképzeltem, ahogy ott ugrál Greg mellett, mint egy Redbullt ivott manó. A legfurcsább az volt, hogy úgy gondoltam a végén, hogy Alice annyira felidegesítené azt a tulkot, hogy a végén feladná a „küzdelmet”.
- Mit mosolyogsz? – kérdezte durcás képpel. Gondolom megsértődött, de mielőtt válaszolhattam volna, felcsillantak a szemei. – Talán meggondoltad magad?
- Nem – komolyodtam el. – Az első repülővel hazamegyek, amit elérhetek.
- Senki nem örül neki, ha elmész. – jelent meg Rosalie. Miért nem hallom, vagy veszem észre, ha valaki bejön? Mennyire is vagyok én defektes? Vagy alapjáraton működök mindig így, csak egyszerűen nem veszem észre?
- Bella! – szólítgatott elnyúltan Rosalie, miközben karját arcom előtt lengette.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Nagyon elbambultál. Szóval, azt mondtam, hogy mindenkinek hiányoznál, ha elmennél, úgyhogy ezt felejtsd el – jelentette ki határozottan.
- Hogy? Bocsi, de én döntök, és haza megyek. Anyámnak is biztos már hiányzom, azt sem tudja, hogy eljöttem. – próbáltam győzködni.
- Ha csak ennyi a gond, én el tudom intézni, hogy maradj! – szólt közbe Alice. Csodálkozva fordultam felé, de amikor az arcára néztem, elszomorodtam. Sok érzelmet tükrözött, köztük a kétségbeesést, a fájdalmat, és a mérhetetlen szomorúságot.
- Nem, nem csak ennyi! Értsétek meg, hogy nem lehet! – néztem körbe a lányokon. – És kérlek, most had maradjak egy keveset egyedül. – mondtam üresen, érzelmek nélkül. Gondoltam, taktikát váltok, és inkább rossz fej leszek.
- Rendben. – sóhajtott Rose, aki már kifelé tartott, míg Alice csak ült az ágyam szélén, mint egy cövek. – Alice, gyere! – nem mozdult meg. Ránéztem Rosalie-ra, aki rögtön megértette, és kihúzta testvérét. – Gyere Alice, had gondolja át a dolgokat.
Eszemben sem volt átgondolni. Csak minél hamarabb elmenni innan, jó messzire. Mikor meghallottam, hogy az ajtó csattant, kikeltem az ágyból. Ugyan el voltak gémberedve a lábaim, de nem foglalkoztam vele, helyette inkább százhúsz százalékot beleadtam abba, hogy sikerüljön, nem elessek. Elindultam a gardrób felé, ahol azok a ruhák voltak, amiket Alice-szel vásároltunk. Nem volt semmi nagyobb táskám, vagy bőröndöm, ezért azt, amit ott találtam, „kölcsön vettem”. Olyan gyorsan, mint akkor, soha sem pakoltam. Olyan húsz-harminc ruhadarabot, körülbelül tíz perc alatt gyömöszöltem be a táskába. Nem volt időm bénáskodni. Az utolsó ruhát, ami a kezembe akadt felvettem, és bőröndöstül mentem le.
- Elmész? – kérdezte szomorúan Esme.
- Igen – válaszoltam egyszerűen. Nem néztem rá. Egyikkőjükre sem. Így könnyebb lesz mindenkinek. – gondoltam. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem könnyű. Hallottam, amint Alice azt suttogja a barátjának, hogy ne engedjen el. Nem hallottam vagy érzékeltem utána bármit is. Elértem az ajtót. Hirtelen olyan szomorú lettem amiatt, hogy el kell, menjek, hogy a kezeim ólomsúlyúak lettek. Alig tudtam elfordítani a kilincset. Az ajtón túl egy kis szellő járt csak, ami megmozgatta a fákat, engem mégis csípett. Léptem párat, majd egy kéz megfogta a vállamat. Tulajdonosára néztem, aki Edward volt.
- Elmegyek, és pont. Nem fogok maradni – hangom határozott volt, de igazából nagyon nehezemre esett az, hogy ne remegjen meg.
- Hadd vigyelek el. Gyalog messze van – ajánlotta fátyolosan.
- Rendben. – egyeztem bele. Úgy sem tudtam, hogy merre kell, menjek.
A garázs felé vezetett. Mikor kinyitotta az ajtót, leesett az állam. Alig lehetett visszatenni a helyére. Csodás autók sorakoztak egymás mellett, például egy kanárisárga Porsche. Edward egy olyan két perc után elrángatott az ő Volvójához. Kellett volna nekem is egy olyan kocsi, csak azt nem tudtam, hogy vegyem rá anyámat még egy csodaautóra. Áh, álom álom édes álom, nem teljesül soha. Mikor beültem, tökéletesen el tudtam helyezkedni. Nagyon kényelmes volt. Vajon le lehet élni egy egész életet egy autóban? Sokáig nem gondolkodtam ezen, a választ már úgy is tudtam. Miután Edward betette a csomagokat hátra, elindultunk. Nem tudtam, milyen messzire megyünk, viszont tetszett a csend, ami körbeölelt minket. Nem lett volna szívem elrontani.
- Bella – szólított meg. Basszus! Egyszer élvezek valamit, máris elszúrja!
- Igen? – kérdeztem könnyedén. Nem akartam kimutatni a haragomat.
- Megveszem neked a jegyet, rendben? – Mióta ennyire gálánsak a mai emberek? Bár, nem szabadna elfogadnom. Vagy mégis? Egyszer úgy is megbántott! De akkor is az rengeteg pénz.
- Nem kell, köszi.
- Az utolsó szó csak illedelem volt, amúgy meg, nincs választásod.
- Mi? – hitetlenkedtem.
- Nyugi, csak megveszem a jegyet – mosolygott.
- Nem.
- Miért?
- Mert… mert az túl sok pénz! – mondtam, szinte már kiakadva. Miért akar ennyire kedves lenni?
- Héj, nyugi, ha nem, akkor nem.
- Nem erről van szó! Miért akarsz ennyire kedves lenni? Mi? – akadtam ki.
- Nyugodj meg, kérlek! – mondta, és megfogta a karjaimat. Furcsa mód, kicsit lehiggadtam.
- Nem értem, miért nem érted meg, hogy most nehéz korszakon megyek keresztül, és ezért egy kicsit lehet, hogy másképp értékelem ezt a semmi miatt kedvességet.
- Sajnálom, én azt hittem, hogy segít, ha kedveskedem. – arca bűnbánó volt.
- Ha megvigasztal, megveheted a jegyet – mondtam halkan.
- Rendben. Akkor én veszem.
Utána nem beszéltünk. Akkorra a csend már nem volt kellemes, inkább könyörtelen lett. Eszembe jutott róla néhány dolog, aminek nem örültem. Az első verésem volt az egyik, majd tovább. Meg akartam törni a csendet, de nem tudtam mivel. Szerencsére Edward megtette helyettem.
- Megérkeztünk. – szállt ki az autóból.
- Máris? – Néztem körbe. Észre sem vettem, hogy megálltunk. Kiszálltam, és a szél most már erősebben fújt. Belekapott minden irányból a hajamba, amivel egy gondom volt. Nem volt összefogva, így az arcomba csapkodta, és főként a szemembe. Nem nagyon tudtam körbenézni, bár rájöttem, hogy nem is nagyon kell. Nem volt senki sehol. Körülbelül egy kezemen meg tudtam számolni mennyien tartózkodunk a reptéren, összesen hárman a jegyadóval, akit így is ébreszteni kellett. Úgy tűnt, nem egy népszerű város most Seattle. Hol vannak a turisták?
- Hahó! – kiáltott be Edward, hogy az eladó ránk figyeljen.
- Tessék? – kérdezte bárgyúan.
- Egy jegyet kérek Jacksonvill-be. Mikor megy az első repülő oda?
- Öt óra múlva, de máshonnan fog jönni, és itt csak megáll. Úgyhogy, nem tudom pontosan, hogy hol lesz hely, vagy hol nem. – ezt őszintén, én egyáltalán nem értettem, mióta létezik ilyen? De annak örültem, hogy nem leszek egyedül a gépen. Az elég nyomasztó lett volna.
- Arra kérek egy jegyet az első osztályra. – Amint ezt kimondta azt hiszem megállt bennem egy pillanatra a szívem. Mi van? Nem elég, hogy helyettem veszi meg, de még a legjobb helyre is? Mennyi pénzük van ezeknek? Vajon mivel foglalkoznak, mert anyám elit. Ezt aláírom. De ők? Nem akarnak nekem egy kis szabad költőpénzt adni, amiről nem kell elszámoljak? Talán még Greget is megvesztegethetném vele, hogy ne akarjon megölni…
- Köszönöm, de nem kellett volna…
- Bella, tényleg ezt akarod? – kérdezte hirtelen.
- Hogy érted? – pontosan tudtam mire gondol.
- Meg tudnánk védeni. Láttad Emmettet nem igaz? És a csalódból senki sem gyenge. Mi segítenénk neked! – mondta, és megfogta a kezemet. – Mindenki azt akarja, hogy maradj, miért csak te nem?
- Mert nem akarlak bajba sodorni titeket, és ez egyébként is az én harcom – jelentettem ki határozottan, miközben kezeimet kihámoztam szorításából.
- Nem kevernél – motyogta utána. Tudta, hogy már nem fog érdekelni. Majd normálisan hozzátette – Nem akarsz addig visszajönni hozzánk? – kérdezte.
- Nem, csak nehezebb lenne. Hiába, megszerettelek titeket, főleg Alice-t, és nem akarok még egyszer abba a szomorú tekintetébe nézni – mondtam el mindent.
- Értem. Addig is veled maradok. – Nem firtattam, hogy miért, bár volt egy olyan érzésem, hogy féltett Gregtől, és nem akarta, hogy előbb odaérjen.
Az öt órában a csomagok az autóban maradtak, mi pedig elmentünk sétálni a parkba. Nem beszéltünk sokat, ha pedig igen, akkor csak hétköznapi témákról lehetett szó. Elvitt egy étterembe is, mert két óra után, úgy korgott a gyomrom, mint egy medvének. Furcsálltam, hogy Edward nem evett, sőt még inni sem ivott semmit, de gondoltam az ő dolga, és az ő baja, ha éhen hal.
Most a repülőt várjuk. Megláttam, hogy leszállt a pályaudvarra, ezért felálltam, Edward pedig követett. Elindultunk a bejárat felé. Megint úgy éreztem, mintha ólomsúlyúak lettek volna a végtagjaim, így elég lassan haladtunk. Mikor már éppen átnyújtottam volna a jegyet, Edward megfogta a karomat, és maga felé perdített. Nem értettem, mi baja van.
- Ne menj el! – kérlelt.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük! Nem maradok! – kiabáltam vele. A hangosbemondón szóltak, hogy mindjárt felszáll a gépem, ezért elkezdtem még sürgetni is. – Elengednél?
- Nem! –szólalt meg határozottan, majd mielőtt kinyithattam volna a számat, betapasztotta az ajkával. Hideg volt, mégis érzéki. Nem tudtam ellenállni a csókjának.

Szerintem nektek is bejött ^^ Puszi! Puszi! Puszi! Edward végre kiállt magáért ^^ Kommizzatok :D

7. fejezet - Szótlan

Sziasztok, megírtam a frisst :D Jó olvasást, puszi: Alice

7. fejezet
Szótlan

Edward szemszöge
- Alice, én mondtam, hogy ki fogod készíteni őt a vásárlási szokásoddal. Egyáltalán gondoltál arra, hogy ő ember? Neki enni kell, pihenni, nem órákon át menni! – suttogtam.
- Most tehetek róla, hogy elájult? Egyáltalán miért aggódsz érte? Nem örülnél, ha meghalna? – emelte fel mindentudón a szemöldökét.
- Nem! Alice! Túlzásba estünk! Elájult! Hazahoztuk és még nem tért magához! – kapkodott idegesen Rosalie, megmentve engem a válaszadástól. Nem tudtam mit mondhatnék, mert egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy mi ütött belém.
- Edward, aggódik, Edward, aggódik! – csipogta Alice. Két szót találok rá: Nagyon Idegesítő.
- Alice, miért bosszantasz? – kérdeztem.
- Edward, aggódik, Edward, aggódik!
- Nincs kedved abbahagyni?
- Nincs. Edward, aggódik, Edward, aggódik!
- Alice! Van ennél fontosabb dolgunk is. – tette csípőre nővérem a kezét. – Ez már majdnem hulla! – bökött Bella felé.
- Ne aggódj, Rose, öt perc és magához tér. Addig még van időm. – mosolygott gonoszul rám. - Edward, aggódik, Edward, aggódik! Edward, aggódik, Edward, aggódik!
- Ó, Istenem! – fújtam ki a levegőt.

Bella szemszöge
- Magához tért! – csilingelte… Alice.
- Nem nyitja ki a szemét! – méltatlankodott Rosalie.
- Szerintem hagyjuk őket kettesben…
- Alice! – hallottam meg… talán Edward dühös hangját.
- Igazad van, gyere! – motyogta Rose.
Nem igazán értettem, mi történik most. A fejem fájt, úgy éreztem magam, mint amikor másnapos vagyok.
- Hé… - paskolta meg valaki a vállamat. – Bella?
Óvatosan kinyitottam a szemem, a hirtelen fény elvakított.
- Ezt vedd be! – nyomott egy homályos alak a számba valami keserű kapszulát.
- Mi ez? – motyogtam, de addigra már lenyeltem.
- Algopyrin.
- Hát, kösz.
- Ne haragudj a múltkoriért… - kezdett bele. Ez biztosan Edward, már nagyjából ki tudtam venni szénakazalhoz hasonló, bronzvörös haját.
- Kicsit túlreagáltam – vallottam be. – Megértem, hogy kíváncsi vagy, hiszen itt lakom, tudni akarsz dolgokat.
- De ha neked nem megy, akkor hagyjuk. – mosolygott elnézően.
- Köszönöm – mondtam hálásan.
A következő pillanatban mindketten csipogásra lettünk figyelmesek.
- Csörög a telefonod. – nyomta a kezembe az új telefonomat, amit még a reptéren vettem, a másikat pedig széttörtem.
- Ki lehet az? – vizslattam a telefonszámot. Gyomrom görcsberándult, a tenyeremmel a kis kütyüt szorongattam. „Ne pánikolj, nem tudhatja az új számomat!” – nyugtattam magam.
- Háló? – szóltam bele kissé rekedten.
- Á, kiscicám!
„Menj el!” – tátogtam riadtan Edwardnak. Nem mozdult, és én is képtelen voltam rá, hogy kimenjek. Ledermedtem a hang hallatán.
- Tessék? Nem értek semmit! Ismerjük egymást? – játszottam a hülyét.
- Bella, Bella – cuppogott. – Ha most hazajössz, talán élve megúszod. Ne akard, hogy én találjak rád. Még van a telefonszámod, innentől percek alatt lenyomozom merre vagy.
- Francba! – köptem dühösen a szavakat, az előttem ülő személlyel nem törődve, földhöz vágtam a telefont, felpattantam az ágyamról, és taposni kezdtem.
- Shh! – kapta el a derekamat, ezzel csak annyit ért el, hogy jól fejbe vágtam.
- Miből vagy, basszus? Sziklából? – meredtem rá, miközben a sajgó tenyeremet fogtam.
- Nyugodj le – hagyta szó nélkül a kérdésemet. – Minden rendben?
- Nem, nincs! – bőgtem. Remek, sírok is. Egyszerűen fantasztikus vagyok.
Megragadta a kezemet, és az ágyra ültetett, maga mellé. Magam sem értem, de ösztönösen a fejemet a mellkasába fúrtam, ő pedig átölelte a hátamat, ezzel csillapítva testem rángását.
- Bella, sejtem, mi történt. – tolt el magától.
- Tessék? – szipogtam, miközben farkasszemet néztem vele.
- Tudom, mi történt veled. – húzta kezét végig a combomon, az egyik kék foltnál elidőzve. – De tőled szeretném hallani.
Megijedtem. Szerettem volna elmondani valakinek, kiönteni a lelkem, hiszen eddig csak a legjobb barátnőmnek, Judy-nak beszéltem a történtekről, persze egy-két részletet kihagyva. Egyfelől nem tudtam mennyire bízzak meg benne. Vegyes érzelmek csaptak meg.
- Nem tudom, hogy mondhatnám, de ha tényleg annyira érdekel, akkor várj egy percet.
Azzal felálltam, és a szobámban – Alice nekem adta az egyik vendégszobát – található gardróbhoz siettem. Bemásztam a méretes szekrényembe, és az egyik rejtett fiókból, a pulóverek alól előhúztam minden titkomat rejtő, kis fekete noteszemet.

Edward szemszöge
A kezembe nyomott egy szanaszét szakadt, foszlott jegyzetfüzeteztet, kinyitva egy beszamárfülezett oldalnál.

„2009. január 03.
Létezésed mértéke attól a pillanattól kezdve, hogy megismerted Ő lett.
Újév, új kezdet, új szerelem?

Kedves naplóm!
Ahhoz képest, hogy szilveszteri estémre nem is emlékszem, nem telhetett olyan rosszul, mert amikor felébredtem – „enyhén másnaposan – egy sikátorban, megláttam Őt. Piszkosan jóképű volt, és áradt belőle… hogy írjam le? Szexuális kisugárzás, s a veszély. A tiltott játékszer, ami vonz magához. Akkor ébredezetett. Felajánlotta, hogy hazavisz. Tudta a nevemet, megismert a helyi újságból, amikor anyámmal pózoltam egy jótékonysági estén, amit természetesen ő finanszírozott.
Nem tudta merre lakom, ezért hozzájuk vitt. Egyedül lakott a város egyik távoli zugában található panelházban. Az egésznapot, s éjjelt végigbeszélgettük. Megtudtam mi a neve, kedvenc színe, hobbijai, és még a zenei ízlésünk is egyezik. Elmesélte, hogy az ő anyja is elhanyagolta a családját, mert a munkájának élt. Egyezhetnénk ennél jobban? Kezdem úgy érezni, visszaolvasva a sorokat, hogy egy buta, 13 éves, szerelmes csitri vagyok.
Talán még is megérte a magánórák helyett az utcát járni és bandázni?”

- Most ezt! – tépte ki a kezemből, és átugrott több oldalt. Célzottan keresett.

„2009. január 17
Ő az egyetlen ember, aki büszkélkedhet azzal a varázspálcával, ami a szívemet irányítja. Tőle függök, nélküle, a varázslata nélkül a semmibe hullnék. Még mindig, ennyi idő után is Ő ad értelmet mindennek, csak Ő benne látom azt a varázserőt, amely képes elszédíteni, őrültté tenni, amelynek hatására úgy érzem, egyszer én is boldog tudnék lenni.

Kedves naplóm!
Ma vagyunk két hetesek. Megint pénzt kért tőlem. Most épp 1500$-t. Lassan nem tudok mit mondani anyámnak. Figyeli a számlámat. Soha nem mondja el Ő, hogy mire kéri a pénzt. Félek, hogy drogozik, vagy egyéb illegális dologra költi a pénzt. Múlt héten, mikor számon kértem, minek kér, veszekedtünk… Ó, Istenem, nehéz leírni, de pofon vágott. Persze, másnap bocsánatot kért, elkábított a szeme csillogása, ahogyan könyörgött. Megadtam neki az összeget, mert azt mondta, hogy egy vállalkozásához kell, s majd megadja.
Odaadtam neki egy fehér borítékban az 1500$-t, megszámolta. Ezer dollárral kevesebb volt, mire szájon csapott, úgy, hogy felrepedt az ajkam. Pedig megígérte, hogy soha többé nem emel rám kezet. Követeli a plusz ezer dollárt, amiért véletlenül elszámoltam magam.
Írtam már, hogy ma, amikor megadta hová menjek, egy hatalmas luxusvillához vezetett az utam? Lecserélte a lakását, és még csak nem is szólt nekem. Egyáltalán miből tellett neki erre?!”

- Lapozz! – utasított, és reflexszerűen átugrott majd harminc oldalt, miközben az ujját a lapok közé fúrta.

„2009. február 21.
Tudd meg, ha nem vagy is itt, én mégis veled alszom. Mert szeretlek, cáfolatlanul és visszafordíthatatlanul.

Kedves naplóm!
Létezik, hogy ennyire defektes legyek? Megérdemlem azt a szanaszét piált, üveges tekintetét, ahogy felém közelít? Mikor felemeli a kezét, szorosan behunyom a szemem, összeszorítom a fogam, mert nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy ordítani, vagy sírni lásson. Némán hagyom, hogy kiélje magát rajtam. Nem hagyom, hogy megtörve lásson. De mikor a földön fekszem, és ő még akkor is belém rúg, az utolsó erőmet kiverve belőlem (szó szerint), valahogy azt érzem, ez a sorsom. Megérdemlem. Másnap bocsánatot kér, de én szívem szerint hozzávágnám, „Nem tudok hinni benned!”, de nem teszem meg. Csak szótlanul bólintok, mert tudom, nincs más választásom.
Mikor tegnap este megint együtt voltunk, rám vetette a karjait, megszorított, és a szemembe köpte:
- Drágám, te feladtad.
Ismét azt feleltem volna, hogy igen, feladtam, de helyette megcsókoltam, mert ivott. Úgysem engedne. De megismétlődött. Nem voltam elég vad, szerinte. Helyre hozhatjuk még ezt? Helyre akarjuk ezt hozni? Én nem. Az ütései sorozata is csak egy vicc volt, amit rám mért?!
Valahogy már nem tudok a szemébe nézni, érintésétől kiráz a hideg. Szótlan vagyok. Már nem találom olyan jónak, hogy ezzel büntessem anyát. Úgysem veszi észre. De ez már egy ördögi kör. Ő úgysem enged.
Minden egyes pofonnál, elfojtott sírásnál, egyre biztosabb vagyok abban, hogy soha többé nem tudok szeretni.
Már nem hiszek abban, amikor befolyásolni akar azzal a fél idegroncs pofájával, hiszen csak az ágyba akar csábítani. Igen, tegnap érdekes napom volt. Véletlenül meghallottam az egyik telefonbeszélgetését. Már csak azért hagy nagy kegyesen életben, mert nem tudja, mit nyújthatok neki az ágyban. Ahogy Ő fogalmazott: nem akar kinyírni egy esetleges vadmacskát.
Ó, Istenem. Hová tűntek az én buborékba zárt álmaim? Azt hittem Ő a megváltást jelenti számomra. Vesztes vagyok.”

- Olvasd tovább! – utasított. Nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni a folytatást. Ezen az oldalon látszott, hogy a többihez képest ez sokkal rongyosabb volt, az íráskép is elmaszatolódott, és itt egy kicsit a betűk is dőltebbek és rendezetlenebbek voltak.

„2009. február 23., reptér
Kérdezte tőlem, de én nem tudtam válaszolni. Sikerült zavarba hoznia ismét a bőre illatával, a szeme puszta ragyogásával, a szikrázó mosolyával, az egész lényével. Türelmetlenül várt a válaszomra, de annyira elkábított ő maga, hogy gondolkodni sem tudtam, nem még megszólalni, és értelmes választ adni neki. Megint becsapott. Ha tudtam volna, mekkorát tévedek!

Kedves naplóm!
Remegek, nem értem mi történhetett. Az ütéseket eddig elviseltem, de ez már sok. Nem hittem volna…, még magamnak is félek leírni. Megerőszakoltak.
Tegnap a szokásosnál is jobban szétvert. Már ott betelt a pohár. Én csak meg akartam vele beszélni, erre az egyik barátnőmmel félreérthetetlen helyzetben találtam.
Előző nap, késő este egy parkban beszéltünk meg találkozót. A fák rosszat sejtően suhogtak, s Ő megint késett. Reménykedtem, hogy nem jön el, de nem volt ekkora szerencsém. A piától már alig állt a lábán, a szeme bandzsán meredt rám.
Megijedtem, Istentelenül. Azt hittem ezt az estét nem élem túl. El akartam futni, mert láttam rajta a gyilkolási vágyat. Rettegek Tőle, mióta megtudtam, mi is a munkája. Ezzel láncolt magához, mert ha elhagynám és kikotyognám az Ő kis titkát, bajba sodornám. Ezért tart a közelében.
Menekülni, végig ez volt a fejemben, de Ő lefogott. Pánikroham tört rám, s kapálózni kezdtem, s sikoltozni. Egyik ütést véletlenül félremértem… megütöttem. Bakancsával gyomron rúgott. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, alig kaptam levegőt, és hányingerem lett. Megszédültem és eldőltem, térdemet felhúztam. Erős hányingerem volt, gyomrom lüktetett. Bokákolnom kellett volna, de a könnyekkel ezt is lenyeltem. Éreztem, hogy valaki erősen mellkasba vág, amitől szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Tüdőmből kiszorult a levegő, a melleim megfeszültek és szúrtak.
Ekkor hallottam, a távoldó nevetésből ítélve, hogy elment. Remegő térdekkel, mondhatni félholtan hazamentem.
Másnap úgy ébredtem, mint a másnaposok, s tele voltam zúzódásokkal. Átmentem hozzá, véget akartam vetni ennek. Bella Swan vagyok, nem érdemlem ezt meg – mondogattam magamnak, de féltem.
Az egyik szobalány nyitott ajtót nekem, ha jól emlékszem. Felmentem az Ő szobájába, pedig a nő nagyon tiltakozott. Nem törődtem vele. Direkt kiöltöztem, hogy lássa, mit veszít. Lássa, hogy én a kedvéért lefogytam. Talán, ha megkért volna, s megígérte volna, hogy megváltozik, de nem… ehelyett félreérthetetlen helyzetben volt, Tarcy-vel, az egyik barátnőmmel.
El akartam menni, de magához rántott, a lányt kidobta, s befejezte rajtam, amit máson elkezdtem. Egy nap kétszer. Másodjára a rendőrségen kerültünk egy cellába.
Tévedtem, hánynom kell magamtól. Elmegyek, elmenekülök, megfutamodok. Mondhatjuk akárhogy, de egy biztos: én tehetek róla.
Mindent magamnak köszönhetek. A nappalok nekem gyötrelmes várakozással teltek, az estéhez. S még többnyire Rá vártam, néztem a sötét éjszakában a holdat, s a csillagokat. Könyörögtem a megváltásért, ami nem jött. Nem léptem időbe. Kedves volt, majd mikor megkapta tőlem, amit akart, megváltozott minden, mint amilyen hamar az éjszakát a nappal váltja.
Hátat fordítani mindennek. Hátat fordítani a múltamnak, ami várat rám, hogy kicsináljon. Helyet keresni a megnyugváshoz, ahol nem ismernek, ahol újra kezdhetek.”

- Hogy hívják? – kérdeztem, miközben a lapokat a markomba zártam, és szorosan összeszorítottam.
- Hé, tönkre teszed! – kapta ki a kezemből. Ahogy a válla elhaladt a szemem előtt, újabb sebeket fedeztem fel törékeny, emberi testén. Kíváncsi lennék, hogy „Ő”, hogy bírná az én ütési módszereimet.
- Hogy hívják? – kérdeztem ismét, mert kitért a válaszból.
- Nem fontos. Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek. Ennyivel tartozom neki – motyogta.
- Nem tartozol te neki semmivel! Bella, nyisd már ki a szemed!
- Mondom, nem fontos – mosolygott bárgyún. – Most már úgy is mindegy. Megtalált. Szólj a testvéreidnek, visszamegyek Jacksonvillbe.

Na, egy kicsit betekintettünk Bella életébe. Remélem bejövős lett. Kommikat :D
U.i.: a naplós idézeteket nem én írtam! Ha valakit érdekel ki, utánanézek a szerzőknek!

Új blog :)

Puszmóval nyitottunk egy Alkonyat paródiás blogot. Főszerepben: Adam Lambert és Lady Gaga. Csak erős idegzetűeknek! Részlet:
"Beléptem ennek a tetves épületnek az ajtaján, és lefejeltem egy fagyos szart. Fasza! Már megint a hűtőházba nyitottam be?

- Kurva életbe! Három órán keresztül vasaltam ezt a pólót. Most miattad gyűrött lett. – Hallottam meg egy bugyi szaggató hangot a fejem fölött. Felpillantottam és egy nyálcsorgató pasival találtam magam szemben. Mintha veszett lenne. Még szerencse, hogy beoltattam magam kutyák ellen."
Van kedvetek nézzetek be :D
http://alkonyat-adam.blogspot.com/

Új blog

Sziasztok!
Nyitottam egy új /régi/ blogot. Ha van kedvetek nézzetek be. (Kizzyvel és Puszmóval karöltve írom). Ez a Döntés folytatása... :)
http://itt-hagytal.blogspot.com/

6. fejezet - Alice

Sziasztok! Mehgoztam a frisst. Tudom, hogy ez most nem lett valami jó, sőt, de hamarosan hazaér Alice, és majd ő ír egy jót :D! Emiatt küldöm neki! Jó olvasást! Puszi: Kizzy

6. fejezet - Alice

Alvás közben szerencsére nem álmodtam semmit, pedig a legrosszabbra is fel voltam készülve. Reggel korán ébredtem, de nem magamtól, hanem egy vitára. Azt hiszem Rosalie-t, és Alice-t - vagy hogy hívják azt a manó arcú lányt – lehetett hallani. Felszerettem volna állni, de ahhoz túl kényelmesen feküdtem, és amúgy is el voltak gémberedve a lábaim. Megpróbáltam visszaaludni, de mikor tíz perc után sem hallgattak el, gondoltam lemegyek. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. A puha, meleg takaró alatt lévő napok miatt, eléggé fáztam, amikor lekerült rólam. Az ágy mellett ki volt készítve egy köntös, amit rögtön magamra kaptam. Puha, és meleg volt, pont olyan amilyen kellett nekem. Utána elindultam lefelé. Az ajtó zárva volt, és miután kinyitottam, már túl hangos volt a lentről jött kiabálás, így befogtam a fülem. Nem tudtam elképzelni, min lehet ennyire összekapni. Elindultam, csoszogva, mert egy kicsit, még mindig zsibbadtak voltak a lábaim. A lépcső tetejéről már mindent láttam. Tényleg a két lány veszekedett, azt hiszem valamilyen… ruhán?! Szóval egy rohadt ruha miatt nem tudtam pihenni?!
- Mi ez a veszekedés? – kérdeztem tőlük.
- Bocsánat, felébresztettünk? – kérdezte az alacsonyabb.
- Igen, de nem baj, csak mondjátok meg, hogy min veszekedtek már vagy, nem is tudom, fél órája?
- Hát… öhm… - hebegte Rosalie.
- Igen? – gondoltam segítek neki ezzel egy picit.
- Áhh, csak neked néztünk ruhát, de ő – mutatott Rose felé, Alice – nem egyezik bele az én döntésembe.
- Ó. – csak ennyit tudtam mondani. Teljesen le voltam döbbenve, hogy rajtam veszekednek, és ráadásul a ruháimon. – tudjátok nekem elég egy egyszerű fehér póló, és egy farmer. – Mindketten szúrósan néztek rám, amitől meghökkentem. Nme gondoltam volna, hogy ez ennyire mélyen érinti őket. – De persze, választhatok is a két ruha között. – hebegtem hozzá.
- Oké – csillant fel a szemük. Feljöttek hozzám a lépcső tetejére, majd két oldalon tolni kezdtek egy másik szoba felé.
- Ez az én, és a párom szobája – mondta Alice.
- Értem – nyögtem, majd szinte belöktek az ajtón. Gyönyörű volt az a szoba is, mint Rosalie-ké. Egy két személyes ágy volt a szoba közepén, aminek egyik oldalán egy lámpa állt, másik oldalán pedig egy falból kiálló éjjeli polc. Az egész szobát átszelő szőnyegen volt még egy gardrób, padlótól plafonig. Mellette a falon több nagy ablak is volt. A szobában a fehér szín uralkodott, csak néhány dolog volt fekete, például az ablak keretek, vagy az egyik sarokban megpillantottam egy számítógépet. Az asztal, és a hozzá tartozó szék, sötét volt, de minden tökéletesen harmonizált mindennel. Ekkor hirtelen csak két színt láttam magam előtt. Az egyik a lila, a másik a citromsárga volt. nem kellett sok, hogy rájöjjek, ezek biztosan a ruhák. Kicsit eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem őket. A citromsárga egy ruha volt, fölül nyakpántos, ami kis díszekkel virág mintát csináltak. Ez a minta egészen a mellig ért, majd alatta volt egy megerősített rész, ami egysznű volt, középen egy virággal. Alatta már szabadon ment, minden minta nélkül. Két részes volt, alul volt a vastagabb, citromsárgább anyag, ez combközépig ért. Erre rá volt téve, egy világosabb, hosszabb rész. A lila színű, szintén ruha volt. Ennek a mell részéig flitterek voltak, alatta pedig egy nagy lila részben ment le a combig. Legalul úgy nézett ki, mintha egy kicsit vissza lenne hajtva. Egyik sem vonzott, de tudtam, hogy ha nem választok, bajba fogok kerülni.
- Nos? – sürgetett meg Alice.
- Melyik tetszik jobban? – kérdezte Rose.
- Még nem tudom – dadogtam. Most, hogy így megnéztem, eléggé humoros volt. A lila ruhát Rosalie tartotta, pedig a sárga az ő színe, míg Alice-nél ez fordítva volt. El is mosolyodtam rajta.
- Mi olyan vicces? – kérdezte halál komolyan Allie.
- Semmi, csak hirtelen… - nem tudtam mit mondhatnék, de ekkor bevillant, hogy mit találtam ki erre 12 évesen. – eszembe jutott egy vicc – feleltem még mindig mosolyogva.
- Milyen vicc? – vont kérdőre Rose.
- Rendőrös. Elmondjam? – érdeklődtem, mire ők csak bólintottak. Biztosan azt hitték, hogy hazudok, ami igaz is, de nem lehet rajtam olyan könnyen kifogni, van egy vicc, amit mindig észben tartok, bármilyen helyzet is álljon fel. – Két rendőr bemegy a McDonald’s-ba. És ekkor azt mondja az eladónak az egyik, hogy: „Kérünk két hamburgert.” Mire a nő azt válaszolja: „Elfogyott, sajnálom fiúk, pechetek van” „Rendben akkor kérünk két pecheteket.” – vágta rá a rendőr. – Mikor befejeztem, egy picit kuncogtam, hogy hadd hasson még inkább a színjátékom.
- Nem értem, mi ebben olyan vicces – csóválta a fejét Rose. – Egyáltalűn nem életszerű az, hogy a Meki-ben elfogyjon az, amiből élnek.
- Igaz. – értett egyet Alice. – Na, de melyiket választod? – kérdezte, és közelebb hajolt, hogy jobban lássam szúrós szemét.
- A… - újra átnéztem a választékot, majd döntöttem. – A lilát.
- Mi? – képedt el a kisebb. Nem értettem, mi a baj?
- Látod Alle, mondtam, hogy az enyém jobban fog neki tetszeni – mondta egy vigyor kíséretében Rosalie.
- Ne bánkódj Alice, a tiéd is nagyon jó, holnap majd azt veszem fel, rendben? – próbáltam vigasztalni. A végénél egy kicsit felderült az arca.
- Oké. – egyezett bele, bár hangjából még mindig kiérződött a megbántottság.
Gyorsan magamra kaptam a ruhát, bár elég kényelmetlenül éreztem benne magam. Zavart, hogy olyan sok kilátszik belőlem. Szerintem egyáltalán nem volt előnyös nekem, de inkább csöndbe maradtam, végülis, én semmit nem konyítottam a divathoz, meg az ehhez félékhez.
- Nagyon jól áll! – mosolygott Rosalie.
- Igaz, de majd meglátod, hogy a citromsárga sokkal jobban fog rajta kinézni! – szólalt meg Alli.
- Persze, persze, reménykedni lehet – nevetett Rose, amit testvére egy durcás arccal válaszolt meg. Ezen nem lehetett nem mosolyogni, de amint a kisebb felém fordult, megpróbáltam elrejteni.
- Hm! – válaszolta dacosan, majd kitrappolt.
- Bocsánat amiatt, hogy felkeltettünk, de tudod nehezen tűri, hogy másnak legyen divatban igaza.
- Nem, semmi gond, amúgy sem akartam későn kelni. Tényleg, mennyi is az idő?
- Hát… olyan 7 perccel múlt fél öt – mondta kissé szemlesütve.
- Öhh, talán azért nem ennyire gondoltam a koránra – próbáltam mosolyogni, de tudtam, hogy nem lehetett valami jól kinéző. – De ti, hogyhogy ilyen korán fent vagytok, teljes „harci szerelésben”?
- Először is sajnálom. Tényleg nem akartunk felkelteni, ami pedig az időt illeti… Tudod mi néha korán kelünk, hogy a ház körüli munkákat elvégezzük – felelte feszengve.
- Ó, értem – éreztem, hogy ez egy gyenge kifogás, de úgy gondoltam, majd amikor már ismerem a leggyengébb láncszemet a családban, akkor majd jól kifaggatom.
Hirtelen az ajtóban Emse jelent meg. Az arcán ott volt egy kedves, szívmelengető mosoly. Ettől melegséget éreztem magamban, és próbáltam viszonozni.
- Édeseim, mikor akartok indulni?
- Hova? – értetlenkedtem.
- Hát, a boltokba – hangja dallamos volt, és igazán szép zene a füleimnek.
- Nem értem, minek mennénk boltokba? – kérdezősködtem tovább.
- Azért, hogy ruhákat vehessünk neked. Nem jobb lenne saját ruhák, saját ízlésben?
- De, ez igaz. Viszont, ha nem akartok, nem kell velem gyertek! – nem szerettem volna, hogy úgy érezzék, a fejükhöz növök.
- Ó, Szívem, hiszen azt sem tudod, mit merre keress! – nevetett lágyan. Igaza volt, amióta csak ide értem, olyan lehettem mint egy szellem, vagy tán még rosszabb. – Úgyhogy nincs más választásod, mi is veled tartunk.
- Egy igazi csajos nap lesz! – mosolygott be hirtelen az ajtón Alice, egy teljesen másik ruhában, mint amiben eddig volt. Ez szebbnek tűnt, legalábbis rajta.
- Nos? Akkor mikor induljunk? – szólalt meg az anya.
- Ha már így mindenki készen van, akkor akár hétkor is elindulhatnánk – vetette fel az ötletet Rose. Észrevettem, hogy az elején felém sandított. Nem sok kellett hozzá, hogy visszamondjam „Nem tehetek róla, hogy nem vagyok a családommal együtt komplett!” Valamiért amit mondott, nagyon felzaklatott, de szerintem csak azért, mert még mindig össze voltam zavarodva.
- Részemről rendben van – mondta Esme.
- Menjünk, menjünk! – pattogott Alice.
- Rendben – feleltem.
Lassan eltelt az idő, és én is rendesen elkészülődtem. Mikor elindultunk, két autóval mentünk. Nem értettem minek, hiszen egy autóban is egyszerűen elfértünk volna.
- Miért jöttünk két autóval? – kérdeztem a vezetőt, Alice-t.
- Hát, azért mert vásárolni megyünk – mondta egyértelműen.
- Jó, jó, de még régebben elfértünk négyen is egy autóban – magyaráztam.
- Jaj, ezt én is tudom, de akkor a ruhák nem férnének el – nevetett, és mielőtt bármit is mondhattam volna, folytatta. – Tudod, Rose, és én mindig sokat vásárolunk… főleg én – erre nagyon nevetett, és már az utat sem figyelte.
- Az utat nézd, az utat! – kiáltottam rá. Ez egy eszeveszett család!
- Ne aggódj, úgy ismerem az utat, mint a tenyeremet.
- Én már 17 éve élek vele, de még mindig nem tudtam mindent megjegyezni rajta.
- Megérkeztünk – mosolygott, majd leparkolt.
Egy nagy ruházati bolt előtt találtam magamat. Gyönyörű volt, úgy nézett ki, mint egy kristály. Nem csodálhattam sokáig, mert manó barátnőm behúzott a többiek után. Bent még inkább elállt a lélegzetem. Olyan volt, mintha egy gyémánt belsejében lennék. A boltok csak úgy villogtak, és igaz, hogy korán volt, mégis tele volt emberekkel. Az épület maga három szintes volt, és mindenhol úgy csillogtak a boltok fényei, még így nappal is, mint a csillagok. Mire kibambultam az ámulatomból, már egy kis csillagban találtam magamat. Körülöttem csodásabbnál csodásabb ruhák. Rosaliekat kezdtem el keresni a szememmel. Rögtön megláttam őket az egyik ruhás részlegen. Odasiettem hozzájuk. Mire odaértem kezeik már tele voltak ruhákkal. Amikor mögéjük értem, olyan ötöt a kezembe is nyomtak. Nem értettem, miért. Esme, látva az értetlenséget az arcomon, megmagyarázta.
- Ezeket neked válogatták, mindjárt mehettek, hogy felpróbáljátok őket.
- Mi? Ennyit? Én? – értetlenkedtem. Mindegyik feszesnek, és drágának tűnt. – Ezeket nem próbálhatom fel.
- Miért? – nézett felém szomorúan.
- Mert, nos, én nem hoztam magammal annyi pénzt, hogyha ezek közül egyet is kiszakítok, kifizessem – hebegtem. Nem vicceltem. Megtörtént már velem olyan, hogy megtetszett egy nagyon feszes nadrág, és fel akartam próbálni. Sajnos túl kicsi volt, és amikor magamra akartam tuszkolni, nem sikerült, és hanyatt vágtam magam. Valahogy sikerült, pont úgy essek, hogy a boltban mindenki láthatta az aznapi fehér neműm, és még a nadrág is ketté szakadt. Na igen, akkor tényleg elég kínosan éreztem magam, és utána többet nem is vásároltam abban az üzletben.
- Ugyan már, nem fogsz kiszakítani semmi, ha meg mégis, mi szívesen kifizetjük – mosolygott szeretet teljesen.
- De, ennyi pénzt nem lehet a bénaságomra költeni!
- Dehogynem! És most irány a próbafülkékbe! – mondta hangosan Rose.
Bementem az első üresbe amivel szembe találtam magam. Nem volt kényelmes, sőt, alig tudtam elférni. Csak két akasztó volt, amit a ruhák elfoglaltak, így sajnos a sajátomat muszáj volt rágyűrnöm egy kicsi, és felettébb koszos székre. El nem tudtam képzelni, hogy azt minek rakták oda, és azt sem értettem, ha már betették, miért nem takarítják rendszeresen. Az első áldozat egy narancssárga hosszú ruha volt. Leért egészen a cipőmig. Szerencse, hogy nem súrolta a földet. Combközéptől az egyik oldalon volt egy kivágás, amin keresztül kilátszódott az egyik lábam. Remek! – gondoltam. – Persze, miért ne látszódhatna ki megint a karcos lábam! – Bár igaz, hogy már eléggé szépen be voltak gyógyulva, nem is értettem, hogy hogyan, de akkor is! Ez idegesítő. Megnéztem magamat a tükörben. A méret jó lett volna, de a mell részénél eltúlozták. Ott az anyag nagyon lengett, és éppen nem látszódott ki alóla semmi olyan, aminek nem szabadott volna.
- Na? Melyiket próbáltad? ÉS milyen? Na? Bármelyik is az, tetszik? Jó rád? – kérdezte kintről egy csilingelő hang.
- A narancssárgát, de várj, nézd meg! – mondtam, amjd elhúztam a függönyt. Kint kritikus szemekkel állt Alice, és Rosalie.
- Hm, nagy lett, sajna – mondta Alice.
- De, ha tetszik, meg tudom csinálni a méretedre – ajánlotta fel Esme.
- Nagyon kedves vagy, de ez nem igazán nekem való – Ekkor rájöttem, hogy a lányok is próbáltak, Esme kivételével. – de a ti ruháitok gyönyörű!
Alice-n egy kék, hosszú top volt, aminek a végét cikk-cakk-osra csinálták. Nem volt rajta minta, vagyis azt, hogy a kék árnyalatai szerepelt rajta foltokban, én nem nevezném annak. Helyette egy kék rózsát raktak a jobb vállához. Vele egy fekete rövid farmert vett fel. Csodásan összeillett.
Rosalie-n egy halványrózsaszín póló volt, amin volt egy vajszínű, bőr dzseki, a hozzá tartozó nadrággal. Ezt megkoronázta egy sállal, ami átlátszó volt, és kissé rózsaszín beütése volt.
- Na, menjetek próbáljátok föl a következő ruhákat, még sok üzlet van.
A következő ruha egy szürke ujjatlan hosszú póló volt. Nyakánál volt egy nagyobb visszahajtott rész, derekánál pedig egy vékony, fekete övet helyeztek el. Csodás volt, és jól is állt. Hozzá, egy hosszú, sötétkék farmert adtak a lányok. Tudtam, hogyha épségben sikerül levegyem, meg fogom venni. Megmutattam a többieknek is, nekik is rettentően tetszett. Ezek után vagy még négy, talán több ruhát felpróbáltam. Volt ami kövérített, volt amelyik nem tetszett, pedig mindenki más szerint Istenien állt. Nem tehetek róla, hogy egy picit válogatós vagyok, nos, ez van. A kasszánál Esme kiharcolta, hogy ők fizessék ki. Utána bementünk a második boltba. Az egy bizsus volt. Találtam egy fekete lánccal ellátott fekete kagylót. Ez az egyet választottam, több dolog nem tetszett, meg nem is volt igazán nekem valóak. Olyan 20 perccel később, amikor mindenki talált magának valamit, egy cipőshöz tértünk be.

6-7 üzlettel később:
Teljesen kivagyok! Még mindig csak az első emeleten járunk, és még ennek a felét sem jártuk be! Nem elég, hogy a cipő boltban a halálomat akarták rám aggatni, nem! Sikerült is nekik! Eldöntöttem, hogy többet nem jövök Alice-szel bevásárolni. Mindent ő választ ki, de úgy, hogy a fél boltot felpróbáltatta. Már izomlázam volt attól, hogy a karjaimat föl-le raktam, folyamatosan. Nem rég keltem, de már nagyon, rettentően fáradt vagyok. Most értünk el a következő ruháshoz. Ez nagyobb volt, mint a többi, és már a bejáratnál is voltak fogasok, tele rakva öltözetekkel. Épp átléptem a küszöböt, amikor minden elsötétült, és hirtelen semmit sem láttam. Nem tudtam, hogy mi folyik itt.