2. fejezet - Nagy baj

Sziasztok! Itt Kizzy, most én írtam meg a fejezetemet, persze az eleje az még az, amit Alice írt ízelítő ként. Nos, remélem tetszik, nem írtam hozzá sokat, mert mostanában nem férek nagyon sokszor géphez. Jó olvasást! Puszi: Kizzy

2. fejezet - Nagy baj

Emmett Cullen szemszöge:

A rádiót egy régi slágereket játszó csatornára tekertem. A hangerőt a maximumra csavartam, amikor meghallottam az egyik kedvenc számomat. Az előadóval énekeltem. Reméltem, hogy senki nincs a közelben, mert az emberek elég furcsának találnák, hogy egy tizenéves kívülről fújja az ötvenes évek nagy slágereit. Ha meg is hallottak, így jártak. Aludjanak jól.

- A mackó neve Panda
illik bele a dalba
ha együtt az egész banda
kiabáld velünk, hogy: panda

Most figyeljetek gyerekek!
Panda panda
papanda papanda
pandada pandada
papandada-papanda-panda-panda-panda
papandada-papanda-panda-panda-pan.. mi a franc? - horkantam fel.
Az út szélén megláttam egy lányt. Üveges tekintettel bukdácsolt előre. Haja kócos volt, tele volt faágakkal, ruhái szakadtak és sárosak voltak, testét lila, kék és sárga foltok csúfították, és olyan hegek, ami az emberi szemnek már láthatatlan lenne, de én tisztán láttam. Mindennap látni ilyet. Nem kellett volna megsajnálnom, és erősen a dzsipem fékére taposnom, de megtettem. Volt valami elgyötört az arcában, hogy ha most nem állok meg, és nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, egy életen át előttem lebegne. És nekem nincs akkora mákom, hogy felejtsek, vagy, hogy meghaljak... A szörnyetegem csikorogva megállt, pontosan a lány mellett, aki éppen elbotlott, és elterült a pázsiton, az erdő szélén. körbenéztem. Az út teljesen kihalt volt. Még a rühes dögök sem csöveztek az erdőben.
- Hé, minden rendben? - pattantam ki az autóból, és sietősen melléléptem. Nem felelt, csak remegve nézett rám. Szeméből kicsordult egy - két könnycsepp, arca még fehérebb lett, és egész testében remegett. - Mi a baj? - tudakoltam, és felnyújtottam a karom, hogy felsegítsem.
- Ne érj hozzám! - sikította, és arrébb kúszott.
Nem értettem mi lelhette. Pár sikertelen próbálkozás után, hogy segítsek rajta, felmerült bennem a kérdés, hogy talán az a baja, hogy férfi vagyok. Rose mellett már sokat tapasztaltam a nők lelkivilágáról.
- Ne menj sehová, mindjárt felhívom a testvéremet - suttogtam a lánynak, aki nem felelt, csak erősen préselte össze az ajkát, ami cserepes volt, és sebes.
Elővettem az ezüst kis mobiltelefonomat, és villámgyorsan bepötyögtem Alice számát. "Szia, Alice vagyok, hagyj üzenetet a sípszó után, de ha nem hagysz tudni fogom ki vagy, és seggbe rúglak, hogy nem voltál képes üzit hagyni nekem. Tudni fogom ki voltál! Higgy nekem! Puszi" Francba motyogtam, majd megszólalt a sípszó. Nem volt kedvem Alice-val vitázni, ezért a kedvéért hagytam egy kedves üzenetet: "nagyon idegesítő vagy és kicsi!"
Nem volt más választásom, fel kell hívnom Rose-t. Három csörgés után felvette.
- Hallgatlak - szólt bele egyetlenem. Mindent elmeséltem neki a lányról, kivéve azt, hogy nem tudtam én megoldani a helyzetet, mert akkor egy létezésen át ezzel szekálna.
- Oldd meg, Emmett, nem érek rá!
- Tudom, szívem, hidd el megoldanám, csak itt a te női szakértelmedre van szükség. Hisz te jobban értheted mi történik itt - hízelegtem neki.
- Jól van - sóhajtotta. - Megyek. - azzal lecsapta a telefont. Bár nem kellett, mégis nagy levegőt vettem, majd kifújtam. megnyugodtam, hogy hamarosan segít nekem, és ennek a lánynak is valaki. Nem telt el 2-3 perc, már mellettem volt életem értelme. Először azt hittem, egyedül, de rögtön megláttam, hogy mellette van egy kis fekete hajú lény. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy Alicet is magával hurculta, aminek nagyon nem örültem, mert látszott rajta, hogy nagyon dühös, és biztos voltam benne, hogy azért, mert megzavarták vásárlás közben, mait a mellette lévő 4 szatyorból gondoltam. Természetesen ezek a "szatyrok" , csak egy eglszen "picit" volt nagyobb, mint az átlagos. Amint ezt megfigyeltem, rögtön elém ugrott, és pattogni kezdett.
- Mégis mi volt olyan fontos, hogy ide rángattál a bevásárló élményem közepén? Tudod te, hogy most mennyi mindenről lemaradhatok? - mondta morcosan, mire én a feje felett segítség kérő pillantásokat küldtem Cicámnak.
- Figyelj, Alice, szerintem ezt majd később megbeszélitek. Most inkább azzal törődjünk, hogy ez a nagy medve, miért hívott ide minket? - mondta, de sejtettem, hogy rájött, amint megtudja mit nem tudtam elintézni, szívatni fog.
- Miatta. - mutattam az ismeretlen lány felé. Ha lehetett addigra ár jobban remegett mint addig, de lehet, hogy jobban, mint életében bármikor.
- Értem. - mondta szerelmem. - Nos, Alice, tiéd a terep, hajrá, nézd meg mit csinál, aztán hadd menjek a dolgomra.
- Te ránéztél egyáltalán? - mondta Alice, enyhén meglepődve. - Szóval?
- Jó, Alice, ránéztem, de fogalmam sincs mi baja. Menj oda, és nézd meg. - utasította Törpillát.
- Megyek már, de lehetnél kisit kedvesebb is. - Azzal már ott is volt a lány mellett. Megfogta a vállát, de nem erősen, és mivel ekkor sem vette észre az ismeretlen, ezért picit megrázta.
- Hahó! - mondta halkan. A lány, nagyon lassan, hátranézett. Szemében látszódott mit érzett, de egyben ködös is volt a tekintete, így nem mindent lehetett kivenni belőle. A szeméből félelem, harag, csalódottság, szomorúság tükröződött, és még sok, ehhez hasonló érzelem, de azt már nem tudtam mik lehetnek. - A nevem Alice, hogy v..... - folytatta volna, de a lány hatalmasat sikított. Az én kis testvérem hátrahőkölt. Rosalie úgy tett, mint aki észre sem veszi, és így inkább a körmét piszkálta. Alicszel ekkor összenéztünk, de egyikünk sem tudta, mi tévők lehetnénk. Végül egy gyors lépéssel Alice odament Rosehoz.
- Kérlek, Rose, segíts! Nem tudom mit csinálhatnék vele, de mostmár muszáj rajta segítenünk. - mondta, én meg megerősítés képen, bólogattam.
- Jól van, jól van, csak ne tedd tönkre a ruhámat! - mondta, és miközben szépen lassan elindult az ember felé, mormogott magában valami olyasmit, hogy hogy csinálhatjuk ezt vele. Mikor a lány előtt állt, alaposabban megnézte. Látszott rajta, tudja mi lehet a gond, mert hirtelen megfeszült. nem tudtam, mi okozhatott neki ekkora gondot, hogy így megijedt. amikor már kérdezni akartam valamit, ő szólalt meg a lányhoz. Leguggolt mellé, és a kezét óvatosan a lány kezére rakta. - Nyugodj meg! - mondta halkan. A lány megint felnézett, és újra sikoltani akart, de ezúttal nem jött ki hang a torkán. - Tudom, ez most nehéz, de össze kell szedned magad, elviszlek egy nagyon jó orvoshoz, aki kivizsgál rendben? - a lányon látszott, nem igazán tudja felfogni, mi történik, mégis rábólintott. Ekkor Rose, felém kezdett beszélni. - Figyelj, Emi, most az lenne a legjobb, ha elmennél. Alice, te pedig kérlek vezess jó?
- Persze. - bólintottunk mind a ketten. Alice felé fordultam, hogy odaadjam a kulcsot, de amikor érte akartam nyúlni, nem volt nálam. Értetlenkedve néztem meg az összes zsebemet, de sehol sem volt, majd a földön kerestem, de ott sem találtam. Mire felnéztem, már nem volt a kocsim se sehol. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, Alice már réges régen elvette.

Alice szemszöge:

Tudom, nem lett volna szabad, de önkényesen elvettem medve testvéremtől a kocsi kulcsot. Én gyorsabb voltam, remélem nem is haragszik meg emiatt. Haza felé, egész úton rossz előérzetem volt, ideges is voltam, és az is zavart, hogy nem tudtam, mi a baja a lánynak. Hiába láttam Rose reakcióját, nem ugrott be semmi sem, hogy mi lehet vele. Hátulról egész végig azt hallgattam, ahogy Rose hol nyugtatgatja az embert, hol pedig iránta érdeklődött, kevés sikerrel. Mire hazaértünk, Carlisle már az ajtóban várt minket, gondolom Emmett hívta őt telefonon. Arcán látszott, hogy már felkészült, kezében ott volt az orvosi táska. Pont az ajtó előtt álltam meg, majd kipattantam, és az autó hátulsó részéhez mentem, hogy segíthessek Rosalie-nak. Én az egyik karjánál fogtam, míg nővérem a másik oldalán, úgy támogattuk befelé. közben Rosalie végig nyugtatgatta. Bent lefektettük egy kanapéra, és én átadtam a helyemet Carlislenak.
- Szia, a nevem Carlisle, egy orvos vagyok. - mondta, és megpróbálta ellenőrizni a lány pupilláját, de nem hagyta, hanem helyette megint sikoltozni kezdett. Ez már olyan hangos volt, hogy még a közelben lévő pohár is picit beleremegett. Hangjában tisztán lehetett hallani a fájdalmat, a keserűséget, és mivel nem bírta sokáig, a fáradságot is. Hirtelen Rose, erősebben szorította meg a kezét,és nagyon közel hajolt hozzá, majd erőltette, hogy nézzen a szemébe.
- Figyelj, nyugi, én vagyok az. Nincs semmi gond,rendben? - mondta, közben egy nagyon rövid pillanatra az épp bejövő Jasperre nézett. Először értetlenül figyelte az eseményeket, de miután meglátta az ember lányt, rögtön tudta mi a dolga, és a szobára egy nagyon erős nyugtató hullámot küldött. Látszott, hogy segített a lányon, mert utána már hagyta magát, hogy a pupilláját megnézze, viszont, ez sem sokáig hatott, mert amikor a másik szemét nézte volna meg, újra velőt rázó sikolyt hallatott. Rose megint ugrott, de már ő sem hatott. Én is odamentem, és mivel már eléggé megakart szökni, le is kellett fogni. Nővérem rögtön az összes fiút kiküldte. Ekkor már kezdtem valamit kapiskálni, de még mindig nem voltam benne biztos. Mikor Jasper kiment, még inkább elszabadult a pokol. Nem tudtam hogyan fogjam le úgy, hogy ne essen baja, nagyon törékenynek látszódott, de nem csak én voltam ezzel így, mindenki arcán ugyanez látszódott. Egy 10 perc múlva végre megnyugodott, és Carlisle újra megpróbálta megnézni, és addigra egy nyugtatót is beadott neki. Addig azért nem akart, mert nem szerette úgymond "bedrogozni" az embereket. Újra megakarta nézni, mind a két pupilláját, de nem volt elég gyors. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy hatalmas morgás hallatszódott, majd megláttam őt. Edwardot, csattogó fogakkal, és ködös szemekkel. Ez megijesztett, de az még jobban, hogy Jasper, és Emett egyszerre fogták le, mégis folyamatosan közeledett. Mikor egy kicsit gyengült, férjem felém fordult, és csak annyit mondott, hogy a lány. Ezt rögtön megértettük, és gyorsan megpróbáltuk kivinni, viszont akkorra már késő volt....