9. fejezet - Megvagy

Sziasztok! Köszönöm Kizzy nevében is a sok kommentet. Édesek vagytok :). Én írtam meg a következő fejezetet (Alice). Remélem tetszeni fog.

9. fejezet
Megvagy

A hév, ami elkapott, egy szempillantás alatt múlt el. Bár az egész merőben más volt, mint az eddigi csókjaim, finom, s érzéki volt, megijedtem. Az nem kifejezés. Eszembe jutott Greg lehelete a nyakamnál, erős, durva fogása, a szájíze. Egyszerűen hányingerem volt.
Kibontakoztam az öleléséből, nem ellenkezett. Nem nyúlt utánam, ez új volt.
- Sajnálom, nekem ez nem megy… - suttogtam, majd a gép felé vettem az irányt. Gyerekes dolog megfutamodni?
- Nem mehetsz el egyedül. – kapott a kezem után, s most magához rántott.
- Meg kell értened, hogy mennem kell – mondtam gépies hangon, tekintetét kerülve.
Magához szorított. Nem durván, finoman.
- Nem mész te sehová – lehelte a fülembe. Lélegzete csiklandozta a fülemet, a gyomrom is belebizsergett.
- De az anyám… aggódik… Gr... vagy is Ő megtalál! A gép két perc és megy…
Az államat gyengéden megemelte, kötelezett, hogy nézzek a szemébe. Arany írisze perzselte a bőrömet, meggyulladtam.
Arca kínzó lassúsággal közeledett felém, volt bennem egy olyan érzés, hogy manipulálni akar, és én hagytam magam. Ajka gyengéden súrolta a számat, a kezével a derekamat ölelte, amitől kicsit olyan volt, mintha bezárnának. Magamon is nevetnem kellett, annyira szánalmas vagyok. Undorodom a férfiaktól egy ember miatt. Hagyom, hogy Edward még is letámadjon, és még jól is esik. Simogatta a lelkemet, mert mindig az ilyesfajta szeretetre vágytam. Úgy van. Szánalmas vagyok. Egy szeretet éhes idegroncs.
Reflexszerűen adtam meg, amire vágyott (?). Féltem, hogy bántani fog (?). Azt sem tudtam, mi a bajom, csak az lebegett a szemem előtt, hogy nem futhatok el. Ez a dolgom. Betanított pincsi kutya?
- Ácsi, Bella… - tolt el magától. – Lélegezz mélyeket. Én soha nem bántanálak téged. Nincs mitől félned. Ígérem.
- Csődtömeg vagyok… - sütöttem le a szememet.
- Shh, semmi baj. Nem teszünk semmi olyat, amit nem akarsz! – ölelt magához. Legszívesebben helyben bőgni kezdtem volna, annyira ramatyul éreztem magam.
- A bölcsességem sosem segített,
Szegényként a lopás nem jött be.
Belefáradtam, hogy vakon éljek,
Belül undorodom, és semmit sem érzek.
Így emlékeztetsz,
Így emlékeztetsz arra, ki is vagyok valójában,
Így emlékeztetsz arra, ki is vagyok valójában.– dúdoltam. (nickelback: how you remind me - a szerk)
- Nickelback? – vonta fel szemöldökét egy lélegzetelállító féloldalas mosoly kíséretében.
- Ismerted? – kérdeztem meglepődve.
- Igen – köszörülte meg a torkát. - És most, ha még bírom, mindkét kezemmel foglak
Mindig abban hittem, hogy nincs semmire szükségem, csak rád
Ha nem mondtam még, akkor mondom most…
Te sose leszel már magad!
És mostantól, ha úgy érzed itt a vég,
Nem hagylak el…
Ha már nincs remény, tudom, hogy folytatni tudod.
Körbenézünk a világban,
Vigyázok mindig rád.
- Meg vagy húzatva? Itt a reptér közepén? – csitítottam. Nem halkan, hanem hangosan énekelt. A hangja gyönyörű volt, betöltötte az egész teret, így mindenki ránk figyelt. Egész testemben égtem, s rákvörös volt még a kezem is.
- Ooooh!
Minden napot úgy fogsz megélni,
Mint az egyetlent, és ha már sose lesz holnap?
Ne hagyd elillanni,
Lehet az egyetlen, tudod, hogy csak most kezdődött.
Minden egyes nap,
Lehet az egyetlen, és ha már sose lesz holnap?
Már sose lesz holnap…
- Never gonna be alone… Amúgy ezt vegyem célzásnak? – böktem finoman oldalba (már kitapasztaltam, hogy nekem jobban fájna őt bántanom), elkerülve a kíváncsi tekinteteket.
- Vedd. A rabom vagy – mosolygott rám cinkosan.
Félszegen megöleltem. Megtettem az első lépést a javulásom felé? Képes leszek egyszer, talán egyszer megbízni benne?
- Mi lesz a csomagokkal? – bújtam ki karjai közül. A két lépés távolságot még megtartottam.
- Semmi. Már feltették a gépre, majd Alice gondolom, szívesen bevásárol.
- Tudod, Edward… - kezdtem a témát feszegetni. – Én szeretnék elköltözni. Van nekem pénzem, nem lakhatok örökké a nyakatokon.
Hirtelen elkomorodott. Dühösnek látszott. Az emberek ilyenkor elvörösödnek, de nem. Ő még a falnál is fehérebb lett. Ez egyáltalán lehetséges?
- El sem akarom képzelni, hogy most TE egyedül lakj egy házban, mikor egy szadista RÁD vadászik.
- Meg tudom én védeni magam! – ellenkeztem. Semmi valósága nem volt a szavaimnak, de én magabiztosnak mutattam magam.
- Te?! – nevetett fel csendesen, miközben a kijárat felé igyekeztünk. – Azt látom, hogy nagyon kiállsz magadért, mutatják a véraláfutásaid! – gúnyolódott.
A friss levegőn kitisztult a fejem, az arcomba kellemes, hűs szellő csapott, bár az ég borult volt. Mintha egy kalitkában élnék.
- Saját házat akarok! – toppantottam. – Nekem kellemetlen, ha eltartanak… - tettem hozzá szelídebben.
- Hidd el, nem tartunk el. Már csak a puszta jelenléted is felvillanyoz minket. Rosalie kezdd elviselhető lenni! A gondolatai is már nem csak maga körül forognak. Elhiheted milyen idegesítő volt egésznap ezt hallgatni, és most, mióta itt vagy, másra is gondol.
- Várj, a gondolatait hallgatni? – vontam kérdőre. Nem, az lehetetlen! Vetettem el gyerekes tervemet. Nincsenek gondolatolvasók!
- Sokat beszélek.
- Edward… - álltam meg a kocsi előtt. – Addig nem ülök be, ameddig nem mondod el, mi volt ez az egész.
- Legalább a költözés témáról leálltál… - mosolyodott el fanyarul. – Te is megnyíltál előttem, így most úgy fair, hogy én jövök. Van egy olyan „fogyatékosságom”, hogy hallom az emberek gondolatát.
Uram Isten! Lehet hallotta az Ő nevét is? Elárultam magam! Mire gondoltam még? Ne mááár….
- Ez lehetetlen… - suttogtam. Bazd meg, Edward Cullen, hogy nem szóltál, hogy tartsam kordában rühes agyamat! Ezen túl csak a Las Ketchup-ot fogom fejben énekelni, ha a közelemben vagy! Készülj! Na, mit mondasz? Jó lesz? – üzentem felé gondolatban.
Öt percig csak meredtünk dühösen egymás szemébe, Ő azért volt haragos, mert költözni akarok, én pedig azért, mert nem válaszol.
- Kommentálhatnád, amit fejben mondtam neked! – tettem csípőre a kezem. Felnevetett.
- Azt hittem, hülyének tartasz, azért nem szólsz semmit. Bella én nem tudom miért, teljes képtelenség, de nem hallom a gondolataidat. Se kép, se hang! – felelte csalódottan.
- Fú… - fújtam ki a levegőt. Tehát Greg édes kis titka biztonságban van. Edward családja nem fogja felkeresni, így mindkettőjüket védhetem.
Beszálltunk az autóba, Edward pedig a gázra taposott. Az autó fantasztikusan gyorsan haladta meg a 120 km/h-át.
- Kérlek, vigyél el házat nézni. Biztos van itt valami a közelben – néztem körbe az ablakon át, de csak fenyőt és utat láttam.
- Tehát nem szállsz le a témáról?
- Nem én!
- Kiskorú vagy, nem lakhatsz még egyedül… - próbálkozott.
- Kérleeek… Felőlem lehet a közeletekbe is.
- Nem hiszem, hogy az erdő közepén van még egy ház – sóhajtott.
- Akkor bemennél a városba? Megnézném az eladó házakat, úgy is itt van minden cuccom - (az irataimra céloztam, hiszen a ruháim már messze voltak tőlünk)- a hitelkártyám is. Szóval…
- Te MA költözni akarsz? – rám se nézett, az utat fixírozta.
- Kellemetlen lenne visszamenni…
- Te meg vagy húzatva…
- Az lehet, de jogaim vannak.
- Én vagyok a sofőr.
- Leszarom! A városba viszel! Most! – utasítottam.
Hangosan kifújta a levegőt, majd egy másik útra kanyarodott.
2 óra múlva
- Már három házat megnéztünk, s neked egyik sem tetszett Edward. – beharapta az alsóajkát, s rágni kezdte. – Azért csinálod, hogy ne költözzek el?
- Neem… Csak ez tiszta penész volt, s még büdös is van. Itt a szemetes.
- Ez igaz, de a másik kettő?
- Túl kicsi és lepukkant.
- Én fogok benne lakni…
- Találunk még ennél sokkal jobbat, na, gyere. – azzal kézen fogott, s beültetett az autóba. Szegény, idős asszony hiába kiáltott utánunk, hogy fele árba odaadja.
- Rigolyás… - morogta az orra alatt.
- Hm?
- Tudod miért akarta olyan kétségbeesetten ránk sózni azt az izét?
- Azt a házat, s miért?
- Szerinte ott lakik a halott férje. Hangokat hall.
- Lehet benne valami, nem?
- Dehogy, csak egy macska van a padláson.
- Honnan tudod? – kérdeztem meglepve.
- Hát… csak mert ez az ésszerű.
- Á… - motyogtam, de gyanúsan méregettem. Kétlem, hogy igazat mondott.
- Nézd csak azt! – lassított egy gyönyörű ház előtt. Olyan volt, mintha egy amerikai kertvárosi álomba csöppennék. Kicsit hasonított az otthoni házunkra anyuval.
- Nem lesz ez túl nagy? – kérdeztem, de késő. Már beleszerettem.
A ház kétemeletes volt, szürke kőporral, a tető is hasonló színű volt, csak kicsit sötétebb. Két, fehér garázsajtó volt, két, hatalmas oszlop nyújtózkodott a bejárat felől, ami az erkélyt tartotta. A kocsi beálló felett két keskeny törtfehér ablak nyílt, a tetőről pedig szintén kettő kis „torony”.
- Legalább kényelmesen elférsz.
- Eladó?
- Nem látod a táblát? – mosolygott, s ujjával a saláta zöld gyepre bökött, ahol valóban ott volt az „eladó” felirat.
Kiszálltunk, s közelebbről megvizsgáltuk a terepet. Számomra minden kifogásolhatatlan volt, de kicsit túlzásnak találtam. De végül is mindegy, úgy sem ő veszi nekem (nem fogom megengedni).
Felhívta a táblán található telefonszámot, majd hallottam, ahogy megegyeznek, hogy tíz perc múlva itt van az ingatlanos.
- Mondtam, hogy találunk jobbat. – mosolygott. Keze bizonytalanul elindult felém, de inkább visszarakta maga mellé. Nem akart megbántani?

- Á, maguk azok? – dörrent ránk egy mély, rekedtes hang. Kicsit összerezzentem, s a hideg is végigfutott a hátamon.
- Igen, üdvözlöm! – mondta Edward, tisztán artikulálva minden egyes szót.
- Akkor nézzük meg a házat! – ajánlotta egy ősz, kopaszodó, tokás, felettébb nagy, öltönyös ember.
- Rendben – húztam be a nyakam. Nem volt valami bizalomgerjesztő ez a férfi, ahogy végigmért. Éreztem, hogy teljesen elvörösödöm.
A derekamnál (még ruha fölött is) hűvös érintést éreztem. Felnéztem, Edward volt az, aki gyilkos szemmel méregette az urat. A gyilkos alatt azt értem, hogy tényleg ölni készült (legalábbis a tekintete).
A pocakos öregember észrevett minket, s talán csalódottan vett tudomásul valamit.
- Első lakás? – kérdezte szenvtelen hangon, miközben a kulcsokkal bajlódott. Válaszolni akartam, hogy egyedül fogok itt lenni, de Edward, aki még mindig a derekamat fogta, megelőzött.
- Igen.
- Ó, értem… - motyogta.
Kérdőn néztem rá, de ő csak csöndre intett.
- Tessenek befáradni… - tárta ki előttünk az ajtót.
- Most már elengedhetsz! – suttogtam. Úgy tett, ahogyan kértem. Nem ellenkezett.
Leesett állal néztem körbe.
- Fantasztikus! – mosolyodtam el.
A nappaliban piszkos fehérre volt meszelve a fal, a szőnyeg saláta zöld volt, s akkora, hogy az egész szobát beterítette. A kanapé (ami bársonyos anyagú volt) pontosan olyan színű volt, mint a fal, s szép zöld díszpárnák javítottak az összképen. Középen (a kanapé, s a fotel között) egy üvegasztalka volt, gyertyákkal a tetején. A dívány mögött egy fa szekrény volt, tetején növényekkel. A sarokban díszfa állt, fölötte mennyezetig érő hófehér függönnyel, ami tökéletesen illett az ablakhoz. A kilátás is fantasztikus volt, az erdőre kaptam képet, így következtettem, hogy a városszélén vagyunk.
- Megfelelő eddig? – törölte meg a homlokát az ingatlanos.
- Aha, jó – biztosítottam, közben közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vehessem a konyhát, ami a nappaliból nyúlt. Edward végig a sarkamban volt.
Nem volt túl nagy, pont elég volt nekem a hely. Negyed akkora volt a konyha, mint a nappali. A fal barack színű volt, s az egész hossza akkora volt, mint a jobboldali ablak. Az egész helyiséget megvilágította. A konyhapult gránitból volt, alatta fényes, fehér konyhaszekrény pihent. A hűtő kétajtós volt, fémszínű.
- Már csak a hálót szeretném látni, utána aláírhatjuk a papírokat! – mondtam. Nem éreztem magam jól ennek a személynek a közelében.
- Rendben, ahogy a hölgy parancsol. Erre tessék! – indult el a fa, fehérre mázolt lépcsőhöz, ami az előszoba után volt. A vékonyka folyosó festményekkel volt díszítve. – Ez itt az első emelet. Két fürdő található. Egyik a hálóból nyílik, a másik a vendégszobából. Ez eddig négy helyiség. Található ezen kívül még egy rakodó szoba, ami később átalakítható gyerekszobává. – az utolsó szóra pipacsvörös lettem, még Edward halkan, a hátam mögül felnevetett.
- A második ajtó mögött található a háló, a folyosó végén társalgót rendeztek be a nagyablak alatt.
- Értem! – feleltem, majd a hálóhoz siettem. – A rohadt életbe… - hüledeztem, mikor kitártam az ajtót.
Az egész terem hatalmas volt, két nagyablak volt, az egyik pedig egy erkélyre nyílott. A hatalmas francia ággyal szemben egy nádajtó volt (kicsit átlátszott, így tudtam), ami mögött a fürdő helyezkedett el, míg mellette egy üveges gardrób volt (a legkevésbé sem érdekelt). A nádajtó mellett a fal aranyra volt mázolva, de csak ott, ahol a síktévé húzódott, alatta DVD polccal, a fal egyébként halvány bézsszínű tapétát kapott, a mennyezet pedig hófehér volt. Az ablak mellett egy üvegasztal volt, két (a fallal megegyező színű) székkel.
Az ágy alatt kapucsínó árnyalatú, rojtos szőnyeg helyezkedett el.
- Hozza a papírokat! – sürgettem, közben eldőltem az ágyon. Mikor a pocakos eltűnt, (hallottam dörmögő, hangos lépteit a lépcsőn), Edwardra néztem. – Mire volt jó ez a színjáték? – utaltam az „első ház” dologra.
- A te érdekedben mondtam.
- Miért?
- Nem fontos… - morogta, majd leült az egyik székre. Láttam rajta, hogy dühös, s úgy sem mondd semmit, ezért inkább témát váltottam.
- Hogy tetszik?
- Szép. Ráadásul biztonságos, van riasztó, meg ilyesmi.
- Itt is vagyok… - lihegte, közben leült mellém, a kezében egy papíralátét tartva, egy vaskos papír halommal. – Összesen 250.000 lesz bútorozatlan, vagy, ha rögtön költöznének, bútorozottan 320. 000 $-ba fog kerülni. De megéri, mert…
- Ne rizsáljon! – szólítottam fel, közben kicsit arrébb ültem, mert túl közel helyezkedett el mellettem. Szerettem megtartani a „két lépés távolságot”. – Kártyával fizetnék, s bútorozottan. Még ma költözni szeretnék.
- Én fizetek – lépett elénk Edward, s egy fekete hitelkártyát akart átnyújtani, de én megelőztem, mert a pénztárcámat a kezébe nyomtam.
- Csak viccelt! – magyaráztam az embernek, s csúnyán néztem Edwardra. Visszavettem a pénztárcámat, s gyorsan kihúztam belőle az egyik kártyámat, s emberünk kezébe adtam, hogy lehúzhassa. Edward égnek emelte a szemét, még én győztesen mosolyogtam.

Rick szemszöge
Valahol Floridában, E/3.
Már egy hete a monitor előtt kuksolt, mert egyik barátja, egy igen veszélyes alak a segítségét kérte, ami annyiból állt, várta, hogy Bella Swan hibázzon.
Greg jól ismerte Bella összes kártyáját (gyakran használta őket), és okos, éleseszű, tapasztalt emberként leírta az összes számát, tudta, hogy egyszer szüksége lesz rájuk. Eljött az idő. Rick programozó, jól ért a számítógépekhez, s van egy különleges programja, ami beméri az embereket a kártyájuk alapján.
A múlthéten bepötyögte mind a tizenkettő azonosítószámát, s várt. Várta, hogy vegyen valamit, valahol, hogy a program kimutathassa, címre pontosan leszűkítve hol tartózkodik, hogy aztán tovább adhassa haverjának.
Nagyon remélte, hogy Bella Swan „hibázni” fog, mert már csak pár napja volt megtalálni a lányt. Greg összesen kilenc napot adott neki. Nem akarta magán érezni a haragját. Sőt, mi több, élni akart még. Tagnap már megszerezte a lány új mobilszámát, de mielőtt bemérte volna (a program elég új, így még nem mondható túl gyorsnak), eltűnt a jel. Greg iszonyat dühös volt, s követelte, hogy találjon más módot a lány felkeresésére.
Rick már csak a hitelkártyában bízhatott. Szemei lassan lecsukódtak, álmos volt, hiszen legalább negyvennyolc órája nem aludt. Agya ködös volt, s ezelőtt hiába ivott meg legalább hat csésze feketét, nem hatott. Borostás arcát megtámasztotta, s hangosan szuszogni kezdett. Elméje kitisztult, álomtalan álom nyomta el. Már vagy egy órája hangosan horkolhatott, mikor a monitor élesen pityegni kezdett. Rick kelletlenül körbepillantott, úgy érezte mentem kiesnek a szemei, olyan nehéznek érezte őket. Először fel sem fogta mi történik, mi a baja annak a nyavalyás gépnek, de aztán megértette. Térkép rajzolódott ki a monitoron, beikszelve a pontot, ahol egy buboréküzenetben egy pontos cím jelent meg. Menten kitisztult a feje, s úgy érezte, megfogta az Isten lábát (na meg az életét).
Igen, Bella Swan hibázott. Rick azt is látta mennyit költött, melyik kártyával (a kilencedik volt a „nyerő”, ironikus módon Greg szerencseszáma), s nem hülye ember lévén a címből, s az összegből következtette, házat vett. Ez mentem megkönnyítette a dolgát.
Elővette a telefonját a farmerja zsebéből, s bepötyögte a titkos munkaszámot. Barátja két csörgés után felvette, már várta a telefonhívást.
- Greg, megvan!

Hihi :) Remélem kommiztok nekem :) Puszi: Alice

a ház | nappali | konyha | háló