7. fejezet - Szótlan

Sziasztok, megírtam a frisst :D Jó olvasást, puszi: Alice

7. fejezet
Szótlan

Edward szemszöge
- Alice, én mondtam, hogy ki fogod készíteni őt a vásárlási szokásoddal. Egyáltalán gondoltál arra, hogy ő ember? Neki enni kell, pihenni, nem órákon át menni! – suttogtam.
- Most tehetek róla, hogy elájult? Egyáltalán miért aggódsz érte? Nem örülnél, ha meghalna? – emelte fel mindentudón a szemöldökét.
- Nem! Alice! Túlzásba estünk! Elájult! Hazahoztuk és még nem tért magához! – kapkodott idegesen Rosalie, megmentve engem a válaszadástól. Nem tudtam mit mondhatnék, mert egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy mi ütött belém.
- Edward, aggódik, Edward, aggódik! – csipogta Alice. Két szót találok rá: Nagyon Idegesítő.
- Alice, miért bosszantasz? – kérdeztem.
- Edward, aggódik, Edward, aggódik!
- Nincs kedved abbahagyni?
- Nincs. Edward, aggódik, Edward, aggódik!
- Alice! Van ennél fontosabb dolgunk is. – tette csípőre nővérem a kezét. – Ez már majdnem hulla! – bökött Bella felé.
- Ne aggódj, Rose, öt perc és magához tér. Addig még van időm. – mosolygott gonoszul rám. - Edward, aggódik, Edward, aggódik! Edward, aggódik, Edward, aggódik!
- Ó, Istenem! – fújtam ki a levegőt.

Bella szemszöge
- Magához tért! – csilingelte… Alice.
- Nem nyitja ki a szemét! – méltatlankodott Rosalie.
- Szerintem hagyjuk őket kettesben…
- Alice! – hallottam meg… talán Edward dühös hangját.
- Igazad van, gyere! – motyogta Rose.
Nem igazán értettem, mi történik most. A fejem fájt, úgy éreztem magam, mint amikor másnapos vagyok.
- Hé… - paskolta meg valaki a vállamat. – Bella?
Óvatosan kinyitottam a szemem, a hirtelen fény elvakított.
- Ezt vedd be! – nyomott egy homályos alak a számba valami keserű kapszulát.
- Mi ez? – motyogtam, de addigra már lenyeltem.
- Algopyrin.
- Hát, kösz.
- Ne haragudj a múltkoriért… - kezdett bele. Ez biztosan Edward, már nagyjából ki tudtam venni szénakazalhoz hasonló, bronzvörös haját.
- Kicsit túlreagáltam – vallottam be. – Megértem, hogy kíváncsi vagy, hiszen itt lakom, tudni akarsz dolgokat.
- De ha neked nem megy, akkor hagyjuk. – mosolygott elnézően.
- Köszönöm – mondtam hálásan.
A következő pillanatban mindketten csipogásra lettünk figyelmesek.
- Csörög a telefonod. – nyomta a kezembe az új telefonomat, amit még a reptéren vettem, a másikat pedig széttörtem.
- Ki lehet az? – vizslattam a telefonszámot. Gyomrom görcsberándult, a tenyeremmel a kis kütyüt szorongattam. „Ne pánikolj, nem tudhatja az új számomat!” – nyugtattam magam.
- Háló? – szóltam bele kissé rekedten.
- Á, kiscicám!
„Menj el!” – tátogtam riadtan Edwardnak. Nem mozdult, és én is képtelen voltam rá, hogy kimenjek. Ledermedtem a hang hallatán.
- Tessék? Nem értek semmit! Ismerjük egymást? – játszottam a hülyét.
- Bella, Bella – cuppogott. – Ha most hazajössz, talán élve megúszod. Ne akard, hogy én találjak rád. Még van a telefonszámod, innentől percek alatt lenyomozom merre vagy.
- Francba! – köptem dühösen a szavakat, az előttem ülő személlyel nem törődve, földhöz vágtam a telefont, felpattantam az ágyamról, és taposni kezdtem.
- Shh! – kapta el a derekamat, ezzel csak annyit ért el, hogy jól fejbe vágtam.
- Miből vagy, basszus? Sziklából? – meredtem rá, miközben a sajgó tenyeremet fogtam.
- Nyugodj le – hagyta szó nélkül a kérdésemet. – Minden rendben?
- Nem, nincs! – bőgtem. Remek, sírok is. Egyszerűen fantasztikus vagyok.
Megragadta a kezemet, és az ágyra ültetett, maga mellé. Magam sem értem, de ösztönösen a fejemet a mellkasába fúrtam, ő pedig átölelte a hátamat, ezzel csillapítva testem rángását.
- Bella, sejtem, mi történt. – tolt el magától.
- Tessék? – szipogtam, miközben farkasszemet néztem vele.
- Tudom, mi történt veled. – húzta kezét végig a combomon, az egyik kék foltnál elidőzve. – De tőled szeretném hallani.
Megijedtem. Szerettem volna elmondani valakinek, kiönteni a lelkem, hiszen eddig csak a legjobb barátnőmnek, Judy-nak beszéltem a történtekről, persze egy-két részletet kihagyva. Egyfelől nem tudtam mennyire bízzak meg benne. Vegyes érzelmek csaptak meg.
- Nem tudom, hogy mondhatnám, de ha tényleg annyira érdekel, akkor várj egy percet.
Azzal felálltam, és a szobámban – Alice nekem adta az egyik vendégszobát – található gardróbhoz siettem. Bemásztam a méretes szekrényembe, és az egyik rejtett fiókból, a pulóverek alól előhúztam minden titkomat rejtő, kis fekete noteszemet.

Edward szemszöge
A kezembe nyomott egy szanaszét szakadt, foszlott jegyzetfüzeteztet, kinyitva egy beszamárfülezett oldalnál.

„2009. január 03.
Létezésed mértéke attól a pillanattól kezdve, hogy megismerted Ő lett.
Újév, új kezdet, új szerelem?

Kedves naplóm!
Ahhoz képest, hogy szilveszteri estémre nem is emlékszem, nem telhetett olyan rosszul, mert amikor felébredtem – „enyhén másnaposan – egy sikátorban, megláttam Őt. Piszkosan jóképű volt, és áradt belőle… hogy írjam le? Szexuális kisugárzás, s a veszély. A tiltott játékszer, ami vonz magához. Akkor ébredezetett. Felajánlotta, hogy hazavisz. Tudta a nevemet, megismert a helyi újságból, amikor anyámmal pózoltam egy jótékonysági estén, amit természetesen ő finanszírozott.
Nem tudta merre lakom, ezért hozzájuk vitt. Egyedül lakott a város egyik távoli zugában található panelházban. Az egésznapot, s éjjelt végigbeszélgettük. Megtudtam mi a neve, kedvenc színe, hobbijai, és még a zenei ízlésünk is egyezik. Elmesélte, hogy az ő anyja is elhanyagolta a családját, mert a munkájának élt. Egyezhetnénk ennél jobban? Kezdem úgy érezni, visszaolvasva a sorokat, hogy egy buta, 13 éves, szerelmes csitri vagyok.
Talán még is megérte a magánórák helyett az utcát járni és bandázni?”

- Most ezt! – tépte ki a kezemből, és átugrott több oldalt. Célzottan keresett.

„2009. január 17
Ő az egyetlen ember, aki büszkélkedhet azzal a varázspálcával, ami a szívemet irányítja. Tőle függök, nélküle, a varázslata nélkül a semmibe hullnék. Még mindig, ennyi idő után is Ő ad értelmet mindennek, csak Ő benne látom azt a varázserőt, amely képes elszédíteni, őrültté tenni, amelynek hatására úgy érzem, egyszer én is boldog tudnék lenni.

Kedves naplóm!
Ma vagyunk két hetesek. Megint pénzt kért tőlem. Most épp 1500$-t. Lassan nem tudok mit mondani anyámnak. Figyeli a számlámat. Soha nem mondja el Ő, hogy mire kéri a pénzt. Félek, hogy drogozik, vagy egyéb illegális dologra költi a pénzt. Múlt héten, mikor számon kértem, minek kér, veszekedtünk… Ó, Istenem, nehéz leírni, de pofon vágott. Persze, másnap bocsánatot kért, elkábított a szeme csillogása, ahogyan könyörgött. Megadtam neki az összeget, mert azt mondta, hogy egy vállalkozásához kell, s majd megadja.
Odaadtam neki egy fehér borítékban az 1500$-t, megszámolta. Ezer dollárral kevesebb volt, mire szájon csapott, úgy, hogy felrepedt az ajkam. Pedig megígérte, hogy soha többé nem emel rám kezet. Követeli a plusz ezer dollárt, amiért véletlenül elszámoltam magam.
Írtam már, hogy ma, amikor megadta hová menjek, egy hatalmas luxusvillához vezetett az utam? Lecserélte a lakását, és még csak nem is szólt nekem. Egyáltalán miből tellett neki erre?!”

- Lapozz! – utasított, és reflexszerűen átugrott majd harminc oldalt, miközben az ujját a lapok közé fúrta.

„2009. február 21.
Tudd meg, ha nem vagy is itt, én mégis veled alszom. Mert szeretlek, cáfolatlanul és visszafordíthatatlanul.

Kedves naplóm!
Létezik, hogy ennyire defektes legyek? Megérdemlem azt a szanaszét piált, üveges tekintetét, ahogy felém közelít? Mikor felemeli a kezét, szorosan behunyom a szemem, összeszorítom a fogam, mert nem adom meg neki azt az élvezetet, hogy ordítani, vagy sírni lásson. Némán hagyom, hogy kiélje magát rajtam. Nem hagyom, hogy megtörve lásson. De mikor a földön fekszem, és ő még akkor is belém rúg, az utolsó erőmet kiverve belőlem (szó szerint), valahogy azt érzem, ez a sorsom. Megérdemlem. Másnap bocsánatot kér, de én szívem szerint hozzávágnám, „Nem tudok hinni benned!”, de nem teszem meg. Csak szótlanul bólintok, mert tudom, nincs más választásom.
Mikor tegnap este megint együtt voltunk, rám vetette a karjait, megszorított, és a szemembe köpte:
- Drágám, te feladtad.
Ismét azt feleltem volna, hogy igen, feladtam, de helyette megcsókoltam, mert ivott. Úgysem engedne. De megismétlődött. Nem voltam elég vad, szerinte. Helyre hozhatjuk még ezt? Helyre akarjuk ezt hozni? Én nem. Az ütései sorozata is csak egy vicc volt, amit rám mért?!
Valahogy már nem tudok a szemébe nézni, érintésétől kiráz a hideg. Szótlan vagyok. Már nem találom olyan jónak, hogy ezzel büntessem anyát. Úgysem veszi észre. De ez már egy ördögi kör. Ő úgysem enged.
Minden egyes pofonnál, elfojtott sírásnál, egyre biztosabb vagyok abban, hogy soha többé nem tudok szeretni.
Már nem hiszek abban, amikor befolyásolni akar azzal a fél idegroncs pofájával, hiszen csak az ágyba akar csábítani. Igen, tegnap érdekes napom volt. Véletlenül meghallottam az egyik telefonbeszélgetését. Már csak azért hagy nagy kegyesen életben, mert nem tudja, mit nyújthatok neki az ágyban. Ahogy Ő fogalmazott: nem akar kinyírni egy esetleges vadmacskát.
Ó, Istenem. Hová tűntek az én buborékba zárt álmaim? Azt hittem Ő a megváltást jelenti számomra. Vesztes vagyok.”

- Olvasd tovább! – utasított. Nem voltam benne biztos, hogy akarom tudni a folytatást. Ezen az oldalon látszott, hogy a többihez képest ez sokkal rongyosabb volt, az íráskép is elmaszatolódott, és itt egy kicsit a betűk is dőltebbek és rendezetlenebbek voltak.

„2009. február 23., reptér
Kérdezte tőlem, de én nem tudtam válaszolni. Sikerült zavarba hoznia ismét a bőre illatával, a szeme puszta ragyogásával, a szikrázó mosolyával, az egész lényével. Türelmetlenül várt a válaszomra, de annyira elkábított ő maga, hogy gondolkodni sem tudtam, nem még megszólalni, és értelmes választ adni neki. Megint becsapott. Ha tudtam volna, mekkorát tévedek!

Kedves naplóm!
Remegek, nem értem mi történhetett. Az ütéseket eddig elviseltem, de ez már sok. Nem hittem volna…, még magamnak is félek leírni. Megerőszakoltak.
Tegnap a szokásosnál is jobban szétvert. Már ott betelt a pohár. Én csak meg akartam vele beszélni, erre az egyik barátnőmmel félreérthetetlen helyzetben találtam.
Előző nap, késő este egy parkban beszéltünk meg találkozót. A fák rosszat sejtően suhogtak, s Ő megint késett. Reménykedtem, hogy nem jön el, de nem volt ekkora szerencsém. A piától már alig állt a lábán, a szeme bandzsán meredt rám.
Megijedtem, Istentelenül. Azt hittem ezt az estét nem élem túl. El akartam futni, mert láttam rajta a gyilkolási vágyat. Rettegek Tőle, mióta megtudtam, mi is a munkája. Ezzel láncolt magához, mert ha elhagynám és kikotyognám az Ő kis titkát, bajba sodornám. Ezért tart a közelében.
Menekülni, végig ez volt a fejemben, de Ő lefogott. Pánikroham tört rám, s kapálózni kezdtem, s sikoltozni. Egyik ütést véletlenül félremértem… megütöttem. Bakancsával gyomron rúgott. Mérhetetlen fájdalmat éreztem, alig kaptam levegőt, és hányingerem lett. Megszédültem és eldőltem, térdemet felhúztam. Erős hányingerem volt, gyomrom lüktetett. Bokákolnom kellett volna, de a könnyekkel ezt is lenyeltem. Éreztem, hogy valaki erősen mellkasba vág, amitől szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Tüdőmből kiszorult a levegő, a melleim megfeszültek és szúrtak.
Ekkor hallottam, a távoldó nevetésből ítélve, hogy elment. Remegő térdekkel, mondhatni félholtan hazamentem.
Másnap úgy ébredtem, mint a másnaposok, s tele voltam zúzódásokkal. Átmentem hozzá, véget akartam vetni ennek. Bella Swan vagyok, nem érdemlem ezt meg – mondogattam magamnak, de féltem.
Az egyik szobalány nyitott ajtót nekem, ha jól emlékszem. Felmentem az Ő szobájába, pedig a nő nagyon tiltakozott. Nem törődtem vele. Direkt kiöltöztem, hogy lássa, mit veszít. Lássa, hogy én a kedvéért lefogytam. Talán, ha megkért volna, s megígérte volna, hogy megváltozik, de nem… ehelyett félreérthetetlen helyzetben volt, Tarcy-vel, az egyik barátnőmmel.
El akartam menni, de magához rántott, a lányt kidobta, s befejezte rajtam, amit máson elkezdtem. Egy nap kétszer. Másodjára a rendőrségen kerültünk egy cellába.
Tévedtem, hánynom kell magamtól. Elmegyek, elmenekülök, megfutamodok. Mondhatjuk akárhogy, de egy biztos: én tehetek róla.
Mindent magamnak köszönhetek. A nappalok nekem gyötrelmes várakozással teltek, az estéhez. S még többnyire Rá vártam, néztem a sötét éjszakában a holdat, s a csillagokat. Könyörögtem a megváltásért, ami nem jött. Nem léptem időbe. Kedves volt, majd mikor megkapta tőlem, amit akart, megváltozott minden, mint amilyen hamar az éjszakát a nappal váltja.
Hátat fordítani mindennek. Hátat fordítani a múltamnak, ami várat rám, hogy kicsináljon. Helyet keresni a megnyugváshoz, ahol nem ismernek, ahol újra kezdhetek.”

- Hogy hívják? – kérdeztem, miközben a lapokat a markomba zártam, és szorosan összeszorítottam.
- Hé, tönkre teszed! – kapta ki a kezemből. Ahogy a válla elhaladt a szemem előtt, újabb sebeket fedeztem fel törékeny, emberi testén. Kíváncsi lennék, hogy „Ő”, hogy bírná az én ütési módszereimet.
- Hogy hívják? – kérdeztem ismét, mert kitért a válaszból.
- Nem fontos. Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek. Ennyivel tartozom neki – motyogta.
- Nem tartozol te neki semmivel! Bella, nyisd már ki a szemed!
- Mondom, nem fontos – mosolygott bárgyún. – Most már úgy is mindegy. Megtalált. Szólj a testvéreidnek, visszamegyek Jacksonvillbe.

Na, egy kicsit betekintettünk Bella életébe. Remélem bejövős lett. Kommikat :D
U.i.: a naplós idézeteket nem én írtam! Ha valakit érdekel ki, utánanézek a szerzőknek!