8. fejezet - Maradsz. Ez nem "igen-nem"-es válasz

Sziasztok :) Kizzy megírta a frisst. FANTASZTIKUS LETT (én bétáztam). NAGYOT ALAKÍTOTT. Komolyan, én sem írhattam meg volna jobban. Nekem bejövős ^^ Jó olvasást, pici szörnyecskéim.

8. fejezet
Maradsz. Ez nem "igen-nem"-es válasz

Bella szemszöge
- Ne menj! – szólalt meg az ajtóból hirtelen Alice.
- Hát Te? Végig hallgatóztál? – kérdeztem egy kicsit felháborodva, bár inkább csak elterelésként használtam.
- Ne térj el a témától! – szólt rám.
- Figyelj, muszáj, elmenjek! – hangsúlyoztam szinte minden egyes szót.
- De nem teheted ezt velem! – jött közelebb az ágyamhoz, majd leült a szélére.
- Nem keverhetlek bajba titeket! Mondd meg neki… - Edward! Akartam mondani, de addigra már nem volt a helyén. Hát ez meg mikor ment el?
- Mi megvédenénk! – mondta kétségbeesve. – Ha kell akár én magam! – itt a kezét a mellkasán ütögette. Ezen a kijelentésen nem tudtam nem elfojtani egy mosolyt. Elképzeltem, ahogy ott ugrál Greg mellett, mint egy Redbullt ivott manó. A legfurcsább az volt, hogy úgy gondoltam a végén, hogy Alice annyira felidegesítené azt a tulkot, hogy a végén feladná a „küzdelmet”.
- Mit mosolyogsz? – kérdezte durcás képpel. Gondolom megsértődött, de mielőtt válaszolhattam volna, felcsillantak a szemei. – Talán meggondoltad magad?
- Nem – komolyodtam el. – Az első repülővel hazamegyek, amit elérhetek.
- Senki nem örül neki, ha elmész. – jelent meg Rosalie. Miért nem hallom, vagy veszem észre, ha valaki bejön? Mennyire is vagyok én defektes? Vagy alapjáraton működök mindig így, csak egyszerűen nem veszem észre?
- Bella! – szólítgatott elnyúltan Rosalie, miközben karját arcom előtt lengette.
- Mi van? – kérdeztem értetlenül.
- Nagyon elbambultál. Szóval, azt mondtam, hogy mindenkinek hiányoznál, ha elmennél, úgyhogy ezt felejtsd el – jelentette ki határozottan.
- Hogy? Bocsi, de én döntök, és haza megyek. Anyámnak is biztos már hiányzom, azt sem tudja, hogy eljöttem. – próbáltam győzködni.
- Ha csak ennyi a gond, én el tudom intézni, hogy maradj! – szólt közbe Alice. Csodálkozva fordultam felé, de amikor az arcára néztem, elszomorodtam. Sok érzelmet tükrözött, köztük a kétségbeesést, a fájdalmat, és a mérhetetlen szomorúságot.
- Nem, nem csak ennyi! Értsétek meg, hogy nem lehet! – néztem körbe a lányokon. – És kérlek, most had maradjak egy keveset egyedül. – mondtam üresen, érzelmek nélkül. Gondoltam, taktikát váltok, és inkább rossz fej leszek.
- Rendben. – sóhajtott Rose, aki már kifelé tartott, míg Alice csak ült az ágyam szélén, mint egy cövek. – Alice, gyere! – nem mozdult meg. Ránéztem Rosalie-ra, aki rögtön megértette, és kihúzta testvérét. – Gyere Alice, had gondolja át a dolgokat.
Eszemben sem volt átgondolni. Csak minél hamarabb elmenni innan, jó messzire. Mikor meghallottam, hogy az ajtó csattant, kikeltem az ágyból. Ugyan el voltak gémberedve a lábaim, de nem foglalkoztam vele, helyette inkább százhúsz százalékot beleadtam abba, hogy sikerüljön, nem elessek. Elindultam a gardrób felé, ahol azok a ruhák voltak, amiket Alice-szel vásároltunk. Nem volt semmi nagyobb táskám, vagy bőröndöm, ezért azt, amit ott találtam, „kölcsön vettem”. Olyan gyorsan, mint akkor, soha sem pakoltam. Olyan húsz-harminc ruhadarabot, körülbelül tíz perc alatt gyömöszöltem be a táskába. Nem volt időm bénáskodni. Az utolsó ruhát, ami a kezembe akadt felvettem, és bőröndöstül mentem le.
- Elmész? – kérdezte szomorúan Esme.
- Igen – válaszoltam egyszerűen. Nem néztem rá. Egyikkőjükre sem. Így könnyebb lesz mindenkinek. – gondoltam. Sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem könnyű. Hallottam, amint Alice azt suttogja a barátjának, hogy ne engedjen el. Nem hallottam vagy érzékeltem utána bármit is. Elértem az ajtót. Hirtelen olyan szomorú lettem amiatt, hogy el kell, menjek, hogy a kezeim ólomsúlyúak lettek. Alig tudtam elfordítani a kilincset. Az ajtón túl egy kis szellő járt csak, ami megmozgatta a fákat, engem mégis csípett. Léptem párat, majd egy kéz megfogta a vállamat. Tulajdonosára néztem, aki Edward volt.
- Elmegyek, és pont. Nem fogok maradni – hangom határozott volt, de igazából nagyon nehezemre esett az, hogy ne remegjen meg.
- Hadd vigyelek el. Gyalog messze van – ajánlotta fátyolosan.
- Rendben. – egyeztem bele. Úgy sem tudtam, hogy merre kell, menjek.
A garázs felé vezetett. Mikor kinyitotta az ajtót, leesett az állam. Alig lehetett visszatenni a helyére. Csodás autók sorakoztak egymás mellett, például egy kanárisárga Porsche. Edward egy olyan két perc után elrángatott az ő Volvójához. Kellett volna nekem is egy olyan kocsi, csak azt nem tudtam, hogy vegyem rá anyámat még egy csodaautóra. Áh, álom álom édes álom, nem teljesül soha. Mikor beültem, tökéletesen el tudtam helyezkedni. Nagyon kényelmes volt. Vajon le lehet élni egy egész életet egy autóban? Sokáig nem gondolkodtam ezen, a választ már úgy is tudtam. Miután Edward betette a csomagokat hátra, elindultunk. Nem tudtam, milyen messzire megyünk, viszont tetszett a csend, ami körbeölelt minket. Nem lett volna szívem elrontani.
- Bella – szólított meg. Basszus! Egyszer élvezek valamit, máris elszúrja!
- Igen? – kérdeztem könnyedén. Nem akartam kimutatni a haragomat.
- Megveszem neked a jegyet, rendben? – Mióta ennyire gálánsak a mai emberek? Bár, nem szabadna elfogadnom. Vagy mégis? Egyszer úgy is megbántott! De akkor is az rengeteg pénz.
- Nem kell, köszi.
- Az utolsó szó csak illedelem volt, amúgy meg, nincs választásod.
- Mi? – hitetlenkedtem.
- Nyugi, csak megveszem a jegyet – mosolygott.
- Nem.
- Miért?
- Mert… mert az túl sok pénz! – mondtam, szinte már kiakadva. Miért akar ennyire kedves lenni?
- Héj, nyugi, ha nem, akkor nem.
- Nem erről van szó! Miért akarsz ennyire kedves lenni? Mi? – akadtam ki.
- Nyugodj meg, kérlek! – mondta, és megfogta a karjaimat. Furcsa mód, kicsit lehiggadtam.
- Nem értem, miért nem érted meg, hogy most nehéz korszakon megyek keresztül, és ezért egy kicsit lehet, hogy másképp értékelem ezt a semmi miatt kedvességet.
- Sajnálom, én azt hittem, hogy segít, ha kedveskedem. – arca bűnbánó volt.
- Ha megvigasztal, megveheted a jegyet – mondtam halkan.
- Rendben. Akkor én veszem.
Utána nem beszéltünk. Akkorra a csend már nem volt kellemes, inkább könyörtelen lett. Eszembe jutott róla néhány dolog, aminek nem örültem. Az első verésem volt az egyik, majd tovább. Meg akartam törni a csendet, de nem tudtam mivel. Szerencsére Edward megtette helyettem.
- Megérkeztünk. – szállt ki az autóból.
- Máris? – Néztem körbe. Észre sem vettem, hogy megálltunk. Kiszálltam, és a szél most már erősebben fújt. Belekapott minden irányból a hajamba, amivel egy gondom volt. Nem volt összefogva, így az arcomba csapkodta, és főként a szemembe. Nem nagyon tudtam körbenézni, bár rájöttem, hogy nem is nagyon kell. Nem volt senki sehol. Körülbelül egy kezemen meg tudtam számolni mennyien tartózkodunk a reptéren, összesen hárman a jegyadóval, akit így is ébreszteni kellett. Úgy tűnt, nem egy népszerű város most Seattle. Hol vannak a turisták?
- Hahó! – kiáltott be Edward, hogy az eladó ránk figyeljen.
- Tessék? – kérdezte bárgyúan.
- Egy jegyet kérek Jacksonvill-be. Mikor megy az első repülő oda?
- Öt óra múlva, de máshonnan fog jönni, és itt csak megáll. Úgyhogy, nem tudom pontosan, hogy hol lesz hely, vagy hol nem. – ezt őszintén, én egyáltalán nem értettem, mióta létezik ilyen? De annak örültem, hogy nem leszek egyedül a gépen. Az elég nyomasztó lett volna.
- Arra kérek egy jegyet az első osztályra. – Amint ezt kimondta azt hiszem megállt bennem egy pillanatra a szívem. Mi van? Nem elég, hogy helyettem veszi meg, de még a legjobb helyre is? Mennyi pénzük van ezeknek? Vajon mivel foglalkoznak, mert anyám elit. Ezt aláírom. De ők? Nem akarnak nekem egy kis szabad költőpénzt adni, amiről nem kell elszámoljak? Talán még Greget is megvesztegethetném vele, hogy ne akarjon megölni…
- Köszönöm, de nem kellett volna…
- Bella, tényleg ezt akarod? – kérdezte hirtelen.
- Hogy érted? – pontosan tudtam mire gondol.
- Meg tudnánk védeni. Láttad Emmettet nem igaz? És a csalódból senki sem gyenge. Mi segítenénk neked! – mondta, és megfogta a kezemet. – Mindenki azt akarja, hogy maradj, miért csak te nem?
- Mert nem akarlak bajba sodorni titeket, és ez egyébként is az én harcom – jelentettem ki határozottan, miközben kezeimet kihámoztam szorításából.
- Nem kevernél – motyogta utána. Tudta, hogy már nem fog érdekelni. Majd normálisan hozzátette – Nem akarsz addig visszajönni hozzánk? – kérdezte.
- Nem, csak nehezebb lenne. Hiába, megszerettelek titeket, főleg Alice-t, és nem akarok még egyszer abba a szomorú tekintetébe nézni – mondtam el mindent.
- Értem. Addig is veled maradok. – Nem firtattam, hogy miért, bár volt egy olyan érzésem, hogy féltett Gregtől, és nem akarta, hogy előbb odaérjen.
Az öt órában a csomagok az autóban maradtak, mi pedig elmentünk sétálni a parkba. Nem beszéltünk sokat, ha pedig igen, akkor csak hétköznapi témákról lehetett szó. Elvitt egy étterembe is, mert két óra után, úgy korgott a gyomrom, mint egy medvének. Furcsálltam, hogy Edward nem evett, sőt még inni sem ivott semmit, de gondoltam az ő dolga, és az ő baja, ha éhen hal.
Most a repülőt várjuk. Megláttam, hogy leszállt a pályaudvarra, ezért felálltam, Edward pedig követett. Elindultunk a bejárat felé. Megint úgy éreztem, mintha ólomsúlyúak lettek volna a végtagjaim, így elég lassan haladtunk. Mikor már éppen átnyújtottam volna a jegyet, Edward megfogta a karomat, és maga felé perdített. Nem értettem, mi baja van.
- Ne menj el! – kérlelt.
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük! Nem maradok! – kiabáltam vele. A hangosbemondón szóltak, hogy mindjárt felszáll a gépem, ezért elkezdtem még sürgetni is. – Elengednél?
- Nem! –szólalt meg határozottan, majd mielőtt kinyithattam volna a számat, betapasztotta az ajkával. Hideg volt, mégis érzéki. Nem tudtam ellenállni a csókjának.

Szerintem nektek is bejött ^^ Puszi! Puszi! Puszi! Edward végre kiállt magáért ^^ Kommizzatok :D