5. fejezet - Tervek

Megjöttem az új fejezettel. Most én (AliceCarror) írtam meg. Remélem nem gond (: Jó olvasást! (amúgy drága Kizzym-nek küldöm a bétázásért)

5. fejezet
Tervek

Bella szemszöge

Nem szabad félnem – biztattam magam. Hisz ez Rosalie férje. Nem lehet rossz ember. Biztos, hogy egy ilyen angyali lánynak csak édes barátja lehet.
- Igen? – biztatott a folytatásra Rose.
- Semmi. De ezt nem fogadhatom el. Tulajdonképpen van pénzem, szóval…
- Mondtuk, hogy itt laksz és nincs vita! – táncolt be egy manószerű lány az ajtón. Vele beszéltem a minap. – Alice vagyok – emlékeztetett. Volt benne valami furcsa… valami varázslatos, mint az összes többi, ha jól emlékszem Cullenben. Különös.
- Hagyjuk, szerintem pihenni – szólalt meg mély, dörmögő hangon, Emmett, a perverzebb fajtából – mosolyogtam. Tehát Gr… vagy is Neki nem sikerült teljesen megölnie lelkileg.
- Jó ötlet! – mondta Alice, majd el is tűntek a képből.
Igazából sírhatnékom volt. Fájtak az emlékek. De a szemem száraz volt. Én belülről véreztem. Pedig én úgy akartam sírni, kiadni magamból az összes fájdalmat, de nem ment. Volt egy olyan érzés, hogy a könnyeim még váratnak magára. Hogy még semminek sincs vége. Minden még csak most kezdődött.

Greg szemszöge, valahol Floridában
(Ezt E/3-ban írom meg, mert túl sok lenne amúgy a káromkodás, ami szerintem nem méltó a történethez – a szerk.)
Greg a luxusvillájában ült, és már Isten tudja hányadik fröccsöt öntötte magába. Miért ivott? Mert dühös volt. Istentelenül mérges. Még a gyilkolás sem segített neki. Ez új volt, mert Greg élvezte az áldozatok rémült arcát. Élvezte, hogy Istent játszhatott. Most még is, mindez teljesen mellékes volt, egy lány miatt. Igen, Belláról volt szó. Félreértés ne essék, nem amiatt fortyogott, mert a lány elment, és hű, de szerette, hanem azért, mert ellent mert mondani neki. Gregnek ez nem tetszett. Meg akarta találni Őt. Megtalálni és megkínozni, hogy soha többi ne legyen mersze megszökni, még ő nem végzett, ki nem élvezte magát kellőképpen. A vég valószínűleg az volt Gregnek Bella számára, ha ráun a lányra, beleereszt egy tárat, majd eltűnteti a hulláját. Jó is az, ha az embernek ennyi pénze van. Könnyedén ki tudsz valakit törölni nyom nélkül az élők világából.
Csengés rázta meg ezt az idilli dühöngést. Greg bosszúsan felállt, hogy ajtót nyisson. Kint egy fáradt, idegroncs nő várt rá. Látszott rajta, hogy napok óta nem aludt, erről árulkodtak a szeme alatti karikák.
- Mit akart? – kérdezte kicsit artikuláltan. Igen, picit többet ivott a kelleténél, így az agyára köd szállt, már a beszéd sem ment neki olyan könnyedén.
- A lányomat! – üvöltötte a nő, majd Gregnek rontott. Ott ütötte az anya őt, ahol érte. Ő is Bellát kereste. Az elmúlt pár napban nyomozott egy kicsit a lánya után, és zokogva jött rá, hogy nem is ismeri őt. Nem az a Bella volt, akit ismert. Megtudta, hogy nem jár el a magánórákra, bandázik. Kiderítette, hogy van egy rosszarcú, rosszhírben járó barátja. Arra következtetett, hogy biztos megszöktette, vagy ne adja az ég, de eladta a lánykereskedelemben.
- Hé! – vakarta le magáról a nőt. Greg szívesen visszaütött volna, de mérlegelte a helyzetet. A nő túl befolyásos. – Itt nincs. Én is őt keresem, elhiheti – mondta gúnnyal a hangjában, majd kirúgta a „betolakodót”, és rácsapta az ajtót.
A falnak dőlt, és az orrnyergét kezdte masszírozni. Migrénje volt.
Bosszúsan csapott a dohányzóasztalára, az üveg kissé megrepedt.
- Bella! – morogta. – Hol a faszban vagy?
Előkotorta a céges telefonját, mert eszébe jutott, hogy talán, sőt ő biztos, hogy segíthet megoldani a problémáját.
- Rick? Tíz másodperced van, hogy felfogd. Greg vagyok. Segítened kell.

Edward szemszöge
Mikor hazaértem a vadászatból, Rosalie várt rám az ajtóban. Remélem már kitette annak a… lánynak a szűrét.
- Mi van te gyökér? – köszönt nagy kedvesen. Megforgattam a szemem.
- Mit akarsz? Miért nem üzensz simán gondolatban? Miért bosszantasz? – vontam kérdőre.
- Mert ez így viccesebb. – közben fejben az „Barbie girl”-t énekelte. Testhezálló… - Figyelj. Bella ideköltözik. Nem akarta, de én igen és Alice is. Szóval, ha nem tetszik, elmehetsz. A másik, meg, ha elfogadod, próbálj összebarátkozni vele. Szegénynek így is van elég baja, nem akarja még a te mogorva képedet is bámulni.
- Ide… költözik? – ismételtem dühösen a szavait. Hogy tehette ezt velem? Miért büntetsz ott fent? Miért? Egy vámpírnak lehet migrénje?
- Süket vagy? Igen. Mi most elmegyünk vadászni a családdal, és mivel te voltál, így itthon maradsz és kedves leszel Bellával. A közelben maradok Alice-el, aki figyeli a jövődet, szóval, mondom mit ne csinálj: Ne akard megölni, egy kicsit megcsapolni, semmi ilyesmit, vagy levágom a töködet, világos?
- Én maradjak itthon vele? – ismételtem egyre mérgesebben. Ez ki akar csinálni! Mindig utált, de nem gondoltam, hogy ennyire. Bólintott azzal a szőke agyával. – Miért pont én?!

Bella szemszöge
Feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. Próbáltam valami repedést keresni, egy kis hibát, aminek talán formát ölthetek, de semmi. Tökéletes volt.
Halk kopogást hallottam, a mitől kissé összerezzentem.
- Szabad! – suttogtam, a hangom rekedt volt, a több óra csend miatt. Megköszörültem a torkomat.
Egy eddig ismeretlen fiú lépet be az ajtón. Feszült volt, ez lerítt a mozgásából, és undorodva méregetett. Na, ez jól esik. Vajon ő, hogy nézne ki, ha megerőszakolnák kétszer, és az utcán esne össze, utána X napig az ágyban feküdne. Bronzvörös hajába – amire ráfért volna egy kiadós fésülködés – beletúrt, majd belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Az ajtócsattanással a gyomrom összerándult és hányingerem volt. Felültem, szorosan felhúztam a térdemet. Ő a családhoz tartozik? Vagy Greg küldte értem? Hogy kérdezzek rá? Mi van, ha ő is… Nem!
- Te sírsz? – kérdezte.
- Nem! – makogtam, és idegesen letöröltem, két-három forró könnycseppet az arcomról.
- Edward vagyok… - mondta, és látszott rajta, hogy nem akar itt lenni. – A többiek elmentek… vásárolni, így gondoltam bejövök és egy kicsit beszélgethetnénk. – ült le egy sámlira, az ágytól jó messze.
Ketten vagyunk? – esett le a nyilvánvaló tény. Kicsit remegni kezdtem, közben beharaptam az alsóajkam.
- Bella… - hebegtem.
- Parancsolsz? – nézett rám, közben iszonyatosan koncentrált.
- Bella vagyok – mondtam bátrabban.
- Tudom, az új lakó. – mosolygott bizonytalanul.
- Én nem akartam! – védekeztem. – Esetleg nem tudnád lebeszélni Rosalie-t?! Van pénzem, nem kell ellátni… Ezt egyébként sem fogadhatom el…
- Nem érdemes vele vitatkozni. Ahhoz túl szőke… - sóhajtott lemondóan. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon utál. Lehet nem kedvelni valakit úgy, hogy nem is ismered? – tettem fel magamnak a kérdést.
- Rose nagyon kedves, nem kéne őt bántanod.
- Azt hiszem én élek vele, hosszabb ideje, szóval jobban el tudom dönteni milyen – morogta.
- Te nem kedvelsz engem. Akkor minek jöttél? – sóhajtottam. Azért, hogy kínozzon? Nem akarok egy légtérben tartózódni semmilyen hímnemű egyeddel, ez meg idejön. Talán gondolatolvasó és ezzel akar szekálni.
Habozott.
- Mi történt veled pontosan?
- Megtámadtak az utcán – motyogtam. Szarul hazudok, pedig ez egy begyakorolt mese. Felállt, és tett egy bizonytalan lépést felém.
- Állj! – kiáltottam fel. Összevonta a szemöldökét. – Csak… csak ne gyere közelebb… - kérleltem. Nem törődött velem, leült az ágy szélére, én pedig még jobban a támlának lapultam. Kezét megindította felém, és felhúzta a lábszáramról a nadrágot. Érintése ugyanolyan jeges volt, mint testvéréé, de én jobban reszkettem, mint valaha.
- Ezek! – mutatott egy kék foltra, majd egy másikra, ami már sárgult. – Nem egy támadás sebei, Bella – mondta kedvesebben.
- Elestem, nem tudom, miről beszélsz! – söpörtem le a kezeit a lábamról.
- Mi történt? – kérdezte makacsul.
Felsóhajtottam. Fedeznem kell, Őt… muszáj…
- Sajnálom, de nem lehet… nem… - ráztam a fejem.
- Miért?
- Csak. Csak… nem és kész.
- Most el fogod mondani mi történt! – utasított.
- Nem! – vágtam vissza. Egyre jobban véreztem belülről. Felhozta az összes eldugott emlékemet a faggatózásával. Greg nyögései a fülembe… - ELÉG! – ordítottam. – Csak menj el! Nem veszed észre, hogy ez mennyire nem tartozik rád? Megfulladok… - kapkodtam a levegőért. A torkomat elzárta egy gombóc, és alig jutottam levegőhöz. Ami még is bejutott, égette a belső szerveimet.
- Oké… - motyogta. Szeme most nem volt olyan sötét, mint amikor bejött. Megértőbben meredt rám, és kíváncsian. Felállt, könnyű, ruganyos mozdulattal, majd kiment.
A gyomrom még mindig apró, kemény kő volt. Még mindig nehezen kaptam levegőt.
Nem hallottam, hogy megjöttek volna a többiek, pedig már a nap lenyugvóban volt. Az nap már nem jött be senki hozzám. Örültem neki.
A hold feljött, és a hatalmas üvegen keresztül megvilágította a fenyők tetejét, és az arcomat. Aludt már a város, s a ház. Bárcsak magamról is elmondhatnám ugyanezt. De én ezt az útvesztőt kaptam az élettől. Hogy elbújjak a valóság elől. Hogy kizárjam az Ő hangját a fejemből… Az üvöltéseit. Mikor mégis lezárom a szemem, látom az arcát, megfeszített öklét, ahogy közeledik felém. Nekem ezzel a tudattal kell nyugodtan aludnom.

Remélem tetszik. Kommiztok nekem? w.w Alice