4. fejezet - Ébredés

Sziasztok! Megírtam a frisst, amit AliceCarrornak küldök, aki lebétázta nekem :D. Jó olvasást! Kizzy

4. fejezet - Ébredés

Mikor magamhoz tértem, egy kényelmes ágyban találtam magamat. Fel akartam kelni, de nem volt hozzá erőm. Még mindig zsibbadt mindenem. Egy pár percig a plafont néztem. Nem volt rossz kilátás, mert a plafon álburkolattal volt fedve. Téglalapok voltak rajta, és mindegyik úgy volt meghajlítva, hogyha négyet néztünk egybe, akkor egy rombuszt adott ki, de más fényviszonyoknál, más alak jött ki. Egyszer, ha az egész plafont néztem, X alakot fedeztem fel, másszor szimpla vonalakat. Egy pár percig, még nagyon jól elvoltam ezzel, de utána az elmémbe hasított a gerincemtől egy fájdalom. Túl sokat feküdtem rajta, és ezt sajnos már ő is megérezte, így nem volt mit tennem, meg kellett próbálnom felülni. A két karommal próbáltam magam felnyomni, de nem történt semmi, csak annyi, hogy amikor félúton jártam, nagy zajjal visszadőltem. Nem tudtam mennyi az idő, és reméltem, hogy senkit nem keltettem fel, vagy zavartam meg. Miközben dőltem, picit jobban szemügyre vettem a szobát. A falak vörösek voltak, és az ágytakaró is. Meseszépen be lett rendezve. Az ággyal szemben, volt egy plazma tv, ami fölött egy kép lógott. Gyönyörű volt, igazán tetszett, látszott rajta, hogy minden bútor, és minden kellék, márkás volt. Mire megint megpróbálhattam volna feltápászkodni, az ajtó szépen, lassan kinyílt, és egy gyönyörű lány, angyalszerű lány lépett be a szobába. Egész végig mosolygott, majd odajött hozzám. Leült az ágy szélére, és bemutatkozott.
- Szia! Nem tudom, mennyi mindenre emlékszel abból, ami tegnap történt, de én Rose vagyok. – hangja kedves volt, és dallamos. Hiába volt addig csend, ez nem zavarta a fülemet.
- Szóval, te voltál az, aki megmentett azoktól a… férfiaktól. – az utolsó szót olyan halkan mondtam, hogy alig lehetett érteni.
- Mondhatjuk így is, de igazából a barátom talált rád, én csak segítettem neki. – mosolya lágy volt, és megnyugtató.
- De, azért egy két rész nem olyan világos, mondjuk, hogy kerültem én egyáltalán hozzátok, mi történt velem? – hadartam. Lényegében sok mindenre akartam választ kapni, de már a fele kérdéseimre nem emlékeztem.
- Hát, a barátom, Emmett talált rád az utcán, teljesen… hogy fogalmazzam meg, szóval… nagyon rossz állapotban voltál. Emmett segíteni szeretett volna, de te sikoltozni kezdtél, aztán mentünk a húgommal. Először ő próbálkozott, majd én. Nálam egy kissé megnyugodtál, és hagytad, hogy segítsünk, persze a barátomat ott hagytuk, nem akartunk még inkább felzaklatni. Úgy tűnt, elég sokkos voltál, és szeretett volna itthon apám is megvizsgálni, de mivel férfi, nem jött neki össze. – hangja kissé szomorkás lett, és nem nézett a szemembe, hanem a körmeit babrálta. Gondolom, őt is eléggé megviselte az, ami velem történt, csak azt nem tudtam, hogy miért. – Utána beléd akartam adni egy adag nyugtatót, de bátyám akarta, csakhogy neki nem sikerült, így végül is én nyugtatóztalak be.
- Értem. – ennyit tudtam kinyögni. Hirtelen kezdtek bennem felderengeni a képek a tegnap estéről.
- Még érdekel valami?
- Igen, mondjuk az, hogy ez kinek a szobája? Csodaszép. – tátottam el a számat. Minden élesebb lett, mint amikor dőltem.
- Óh, ez a páromé, és az enyém.
- Gratulálni tudok hozzá, fantasztikus! – végre nekem is sikerült egy kis mosolyt kicsikarni magamból. - És amúgy a többiek kicsodák, akikkel tegnap találkoztam? És mi a családnevetek? – tudtam, hogy ez eléggé faragatlanság, és hogy csak ilyen hirtelen jött rám, de ez akkor nem zavart.
- Hát, tudod, mi nem vér szerinti család vagyunk. Mostoha anyám, és mostoha apám, Esme, és Carlisle vett magához mindnyájunkat, mivel nekik nem lehet gyerekük. Nekem van egy ikertestvérem, Jasper. Minket Hale-nek hívnak, a többieket Cullen-éknak. A testvéreim Edward, és Alice, a barátom, akit szintén mostoha szüleim fogadtak be, Emmett. Ó, Alice, és Jasper is egy pár, egyedül Edwardnak nincs barátnője. Bár, amilyen tuskó, egyhamar nem is lesz neki. – a végén a hangja egy-két fokkal gonoszabb lett.
- Nos, ez szuper. – nem jött ki több a torkomon.
- Gondolom, van még kérdésed, gyerünk, csak bátran, hadd halljam őket. – biztatott.
- Honnan tudtad, mi a problémám?
- Tudod, ez, szóval, ez velem is megesett. – mondta nehezen. Szeme már ragyogott, és azt hittem, el is fogja magát sírni, de nem így tett.
- Óh, sajnálom. – ennyi tellett tőlem, de egyszerűen nem értem be. Fel akartam kelni, hogy átölelhessem, hiszen neki is épp úgy össze lehet törve a szíve, mint az enyém. Megpróbáltam, és végre sikerült, de amikor semmi nem volt a hátam mögött, megint azt hittem, hogy visszadőlök, de egy erős kéz elkapott. A hátamat tartotta. Kellett egy pár másodperc, mire rájöttem, hogy Rosalie kapott el. Én, kihasználva az alkalmat átfontam a nyakát. Érdekes, hogy bőre mennyire hideg, és kemény volt, de gondoltam ezzel inkább nem foglalkozom. Egy pár pillanattal később, hideg kezeket éreztem a hátamon, amitől kissé kirázott a hideg. Ezek után, hirtelen elengedett, és bocsánatkérően nézett rám. – Mi a baj?
- Semmi, csak hálás vagyok neked, és bocs, hogy egy picit erősebben öleltelek át. – intettem, hogy semmi gond, bár én nem éreztem erősnek.
- Én is köszönök mindent, amit értem tettetek. – hálálkodtam.
- Tényleg, nem vagy éhes? Vagy szomjas? Nem kérsz semmit?
- Nem, köszönöm nem kell semmi. – hirtelen éreztem valami mardosást a hasamban, ezután egy másodperccel fel is mordult.– talán mégis, valamit kéne ennem. – Elpirultam, mire Rosalie felkuncogott.
- Rendben, mostohaanyám hamarosan felhozza. – mondta sugárzó mosollyal az arcán, majd lement.
Mikor kiment, hirtelen túl nagy lett a csend. Emiatt magányosnak kezdtem érezni magam, bár tudtam, hogy mindjárt jön… nem ugrott be a neve, akárhogy próbálkoztam, nem ment. Addig tudtam, hogy valami E betűvel kezdődik, talán Emily. De, nem baj, majd megkérdezem tőle. Helyette egy másik dolog nem hagyott nyugodni. Miért segített az a férfi, Rosalie barátja? Semmi oka nem volt rá, és egy idő után úgyis elfelejtett volna, akkor miért? Tán, nem…? De, lehet, lehet, hogy ő is, olyan, mint Greg? Nem, az nem lehet, még egy olyan embert, nem bírnék ki! Eldöntöttem, hogy mindent kiderítek róla, amit lehet. Már kezdtek bennem megfogalmazódni a kérdések. Próbáltam a lehető legkedvesebben összehozni, de nem tudtam, hogy tálaljam az anyának, hogy a fiá… Ekkor belépett egy gyönyörű nő. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy valószínűleg ő az anya. Kezében tartott egy tálcát, amin egy komplett reggeli volt. jó illatok csapták meg az orromat, például tükörtojás, és gyümölcsös tea. Az ajtót a könyökével nyitotta ki, így mielőtt becsukta volna, odaadta a tálcát. A tojáson és a teán kívül, volt ott még egy nagyon jól kinéző szendvics, és narancslé is. Az ajtó hangját hallottam, amint a zár a helyére pattan. Nem sokára mellém ült Rosalie mostoha anyja.
- Köszönöm. – mondtam boldogan.
- Ugyan Drágám, nincs mit. – mosolygott felém melegen.
- Nem kellett volna ennyit fáradoznia értem. – tényleg nem értettem, miért ilyen kedves hozzám mindenki. Lehet, hogy szomorú, ami velem történt, de attól független, nem vagyok rosszul, sem szeretet hiányos, bár meg kell vallanom, jól esett hogy foglalkoznak velem.
- Nem volt fáradság, örömmel teszem az ilyeneket. – simogatta meg a bal karomat. – de, kérlek, tegeződjünk!
- Rendben. – mondtam meglepve.
- Gyerünk, egyél csak! – biztatott. – vagy zavarok? Mondd csak meg, szívesen kimegyek.
- Nem, nem gond, sőt, szeretnék beszélgetni is. – nem tudtam még mindig, hogy tálaljam a kérdéseimet.
- Mondjad csak bátran Kicsikém, miről szeretnél? – nem jött ki a kérdés a számra, és hogy még egy picit húzzam az időt, fogtam a szendvicset, és beleharaptam. Finom volt, és lassan próbáltam kiízlelni, de egy falat hamar elfogy, amikor lenyeltem, elkezdtem valamit hebegni.
- Nos, arról lenne szó, hogy… nem emlékszem, hogy hívnak. – hazudtam. Nem akartam tapintatlan lenni, bár nyaldosott belül a kíváncsiság, és a félelem.
- Jaj, emiatt nem kellett volna aggódnod. Esme vagyok. – hangja kellemes, és könnyed volt.
- Ó, már emlékszem, köszönöm. – mosolyogtam rá. Valahogy megnyugodtam, ami miatt fel is bátorodtam. Gondoltam, na, most, na most megkérdezem, hisz talán legközelebb már meg is bánom. Nyeltem egy nagyot, és a szemébe néztem. – a másik dolog, ami érdekelne, hogy milyen ember Rosalie barátja?
- Emmett? – kérdezte meglepve. Bólintottam. – egy nagyon kedves, aranyos fiú. Olyan mackószerű. – kérdőn pillantottam felé, amit mikor meglátta, gyorsan válaszolt. – mert olyan nagy, mint egy medve. – nevetett. – De, nem mellesleg nagyon szeret poénkodni, igazi humorzsák.
- Ez jó – mondtam nyugodtan, de még egy kérdés furdalta az oldalamat.
- Még akarsz tudni róla valamit?
- Tudom, hogy ezt ostobaságnak és őrültségnek fogja… vagyis fogod tartani, de, itt mennyire, hogy is mondjam… - nem jött a szó a számra, annyira butaság volt. – szóval, ami történt a miatt akarom tudni, hogy mennyire… a fiúk… nos… - hirtelen bátorság öntött el, amit ki akartam használni, így nagy levegőt vettem, és – Mennyire perverzek az itt élő férfiak? – amint kimondtam, megint féltem, de most már a következményektől. Ha tehetném, visszatekertem volna az időt, és a kérdésfeltevés előtt pofán vágtam volna magam.
- Öhh… öhh…. – ennyit mondott. Valószínűleg az arcom rosszabb volt, mint a paradicsom és a pipacs együtt véve.
- Én, sajnálom. Nem kell válaszolnod, ha nem, akarsz. – fel voltam készülve egy erős letolásra, hogy én itt egy vendég, és hogy hogyan kérdezhetek a történtek után ilyet? Megérdemelte volna. Fordított helyzetben én biztos ezt tettem volna.
- Nem, nem semmi gond. – nyugtatott. – Csak picit váratlanul ért a kérdés, ennyi. Szívesen válaszolok rá, megértem, hogy foglalkoztat ez. – mosolya megnyugtatott. – Aggodalmadra azonban semmi okod nincs, hiszen Jaspernek ott van Alice, Edward pedig nem olyan fajta, hogy ráveti magát minden nőre, a férjem pedig nem pedofil, ne aggódj. – ez megnyugtatott 3 férfiról, viszont Emmettről nem beszélt, miért nem?
- És Emmett? Ő milyen?
- Hát, ő egy kicsit perverz, de csak Rose-zal csinál testesebb dolgokat, másokat maximum csak biztat, hogy menjenek szobára, és viccelődik vele, de amúgy nála sincs gond. - ez a válasz hiába nem volt rossz, nem tudtam nyugodt maradni. Ezután Esme kiment, azt mondta azért, mert dolga van, én pedig egyedül maradtam. Gyorsan meg akartam reggelizni, mikor az ajtóban megláttam egy gyönyörű… manót. Nem tudom másként jellemezni, apró termetű volt, és manó hajú, mégis ugyanolyan gyönyörű volt, mint a többiek. Észre sem vettem a nagy csodálkozásban, már mellettem termett, arcáról sugárzott a mosoly, és pattogott. Nem tudtam hova tenni ezt a viselkedést.
- Jaj, Bella, szia, én Alice vagyok, és azért jöttem, hogy megkérdezzem, tudsz hol lakni? – hadarta. Alig tudtam felfogni mit mond.
- Nem, még nem vettem ki egy albérletet sem. – tényleg fogalmam sem volt, hogy hová tudnék menni, és sajnos még a környéket sem ismertem, egy ismerősöm sem lakott itt még.
- Na, akkor majd nálunk ellakhatsz! – csilingelte.
- De… nem… én nem akarok a nyakatokon lenni. – dadogtam.
- De hát, ha a nyakunkon lennél, szerinted felajánlottuk volna? – jelent meg az ajtóban Rosalie.
- Nem, de akkor is, ez így nem jó. – próbáltam határozottnak tűnni, kevés sikerrel.
- Úgysem engedünk el.
- De, mi…? – ekkor a torkomon akadt a szó. Az ajtóban hirtelen megpillantottam egy férfit, amitől nyugtalannak kezdtem magamat érezni. Úgy gondoltam, veszélyben vagyok!